Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

KEMÉNYFI RÓBERT: Az etnikai tér és a nemzetállamiság eszméje

tartozást objektív kategóriaként tételezhetik. A legkomolyabb kérdéseket ebben a minősítési módban a cigányság statisztikai értelmezése, felmérése jelenti. E sajátos kultúra hordozóinak „mérhető arányokká való alakítása" nem kis fejtörést okoz a társadalomföldrajzot, a szociológiát és a statisztikát művelő szakembereknek. Hogyan közelíthető meg, és milyen ismérvek alapján számlálható meg e népcsoport? Antropológiai jegyek szerint (ez leginkább a külső megítélésnél dominál, vagyis hogy kit tartanak cigánynak), vagy pedig az etnikai önazonosság vállalása alapján? A két eredmény ugyanis még csak meg sem közelíti egymást. Az I 980-as népszámlálásban például hatezren vallották magukat cigánynak, de becslés alapján (külső megítélés) ez a szám eléri a majd háromszázötvenezret (Kocsis-Kovács I 991 ). Ha a nyelv oldaláról próbáljuk meghatározni a cigányságot, akkor sem kapunk még csak megközelítőleg sem pontos számokat, hiszen elenyésző számú cigány vallja valamely cigány nyelvet ismertnek.

25 Tehát a nemzetiségi és nyelvi bevallás között is ellentét feszül. Noha a cigányság jogi helyzete az I 990-es években rendeződött, továbbra is súlyos problémát jelent, hogy kik tartoznak ebbe a népcsoportba. Szuhay Péter egy tanulmányában igen árnyaltan, több nézőpontból írja körül a „Kit tekinthetünk cigánynak?" kérdést. Megfogható, „egysoros" definíciót a cigányokra ő sem ad (nem is adhat), hanem láthatólag kísérletet tesz arra, hogy meghatározza a kereteket, amelyeken belül szabadon (a vizsgálatok céljától függően) értelmezhető a cigányság (Szuhay I 993:340-363). A cigányság felmérésére, az önkéntes bevallás és a valóság között feszülő ellentét feloldására nem egy többé-kevésbé jó módszer született, amelyek alkalmazhatóságát, korlátait általában maguk a kifejlesztők és egyben felhasználók jelzik (Hoóz I 989). Ez a kérdő módszer már az első cigányösszeírás ( 1893) óta lényegében változatlan: azokat sorolják a cigány etnikumhoz (nemzeti kisebbséghez), akiket a nem cigány környezet különböző ismérvek (életmód, életvitel, antropológiai jelleg) és az együttélés tapasztalatai alapján cigánynak tart. A kérdezési módszer használhatóságáról kritikai éllel Ladányi János és Szelényi Iván írt (hogy mennyire elfogadható, pontos és etikus ez a metódus a cigány népességszámának megállapítására) tanulmányt. Ezen írás „többfordulós", élénk vitát váltott ki.

26 Saját terepen szerzett tapasztalataim

27 alapján és Hoóz Istvánnal egyetértve meg kell jegyeznem, hogy ebben a fajta minősítésben a közösséget jól ismerő, megkérdezett célszemélyek elsősorban nem az életmódot, társadalmi magatartást, nyelvi, kulturális vonásokat, hanem a rasszjegyeket hangsúlyozzák, és nem kerülnek a cigányok közé például olyan „magyarok", akik maguk is „cigány életmódot" folytatnak, ám akiknél a cigányságot meghatározó antropológiai jegyek hiányoznak (Hoóz 1989:108). Ez a fajta minősítés azonban utat nyit(hat) az előítéleteknek, és a megbélyegzés

28 lehetőségét is magában hordja (Szuhay I 989:340). A cigányság belső statisztikai felmérése a cigányság kulturális hovatartozásának bizonytalansága miatt nem lehetséges, mivel az etnikai identitásuk Biró A. Zoltán vizsgálatai alapján csak a nem cigány környezetükkel való „találkozások" során nyilvánul meg. Eltérő kultúrájú etnikumról azokban a helyzetekben (fizikai, mentális találkozások) beszélhetünk, ahol fontos az etnikai hovatartozás (például gazdasági téren: segélyek, családi vonalon: házasságkötés), és amelyek így befolyásolják a helyzetben betöltött viselkedésmintákat (Biró 1996). A cigányság etnikus öntudata, szimbolizációja tehát csak a „többségi társadalomhoz" való viszonyrendszerében és viszonyulásán keresztül értei-