Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)
HAVASRÉTI JÓZSEF: Szó és írás határán. Tanulmányok a paraszti-népi írásbeliségről
Az egyes dokumentumok jól mutatják, hogy az absztrakció hiánya és a referencialitás előnyben részesítése milyen nagymértékben uralja a paraszti írásbeliség közegében keletkezett szövegeket. Hajlamosak lehetünk arra, hogy ezt a paraszti gondolkodás és mentalitás sajátosságaiból, így annak konkrétumokhoz kötődő, az elvonatkoztatásoktól idegenkedő jellegéből vezessük le. A népi költő „szűk látókörrel és fejletlen absztrahálóképességgel rendelkezik, így egyetemes mondanivalóval nem igen találkozunk műveiben" - írja Farkas Kinga (Farkas I 999:227-228). Most azonban a paraszti gondolkodásmód feltételezett karakterológiájára való hivatkozás helyett néhány, magukban a szövegekben megfigyelhető, az absztrakt és a konkrét szintek egyeztetésében megfigyelhető kettősségre szeretném felhívni a figyelmet. A paraszti közösségben prózát író, verset faragó szerző nem absztrahálja magát a hangot sem, amely számára vélhetően sokkal szubsztanciálisabb és testesebb entitásként jelenik meg, mint többet olvasó, író embertársai számára. Nem tudja és/vagy nem is akarja analizálni a szó hangalakja és írott formája közötti kapcsolatot. A hang ebben az esetben ugyanis nem az íráskép által másodlagosan meghatározott lineáris karakterrel jelenik meg, hanem a test háromdimenziós kiterjedéseként. Ebből következően a paraszti-népi írásbeliségben gyakoriak a linearitás megkerülésének vagy ignorálásának a különböző formái. Ilyenek mutathatók ki az írásképben: írásjelek halmozása, képi elemek felhasználása, barokkosán terjengős vagy archaizáló címek használata (vö. Vasvári I 999:124-125; Major 1999:205-207), illetve a szövegprozódiájában is. Ez utóbbira lehetnek példák az élőbeszédre jellemző versszerűségnek és szólamszerűségnek az írott szövegben megfigyelhető tünetei. Gyenis Vilmos Emlékirat és parasztkrónika című tanulmányában egy 1860-1870-es évei körül keletkezett dokumentumról a következőket állapítja meg: „Az élőszó ereje átüt a sorokon s nem béklyózza az írásos fogalmazás kezdeti fokra jellemző - csináltsága, nehézkessége. [...] Beszélt nyelvének hangalakja különösebb megfontolás nélkül kapja meg legegyszerűbb írott képét." (Gyenis 1965:167.) A múlt század közepén alkotó paraszti szerző számára vélhetően közvetlenebbek voltak a szóbeliség hatásai. De ezek a megállapítások a hagyományos szóbeliség és az írásbeliség határterületein keletkező szövegek esetében korszaktól függetlenül is érvényesek. Küllős Imola például a következőket írja a paraszti önéletrajzok prozódiájáról: „A paraszti önéletrajzok nyelve általánosságban tükörképe az élőbeszédnek. Interpunkciózás nélkül áradnak, torlódnak a hangos meséléshez, elbeszéléshez szokott emberek ceruzája alá a gondolatok. A leírt mondatok nem a grammatika, hanem az élőbeszéd törvényeinek engedelmeskednek [...] Ezeknek az írásoknak egyéni ízeit, nyelvi szépségét tulajdonképpen csak a hangos felolvasás mutatja meg." (Küllős 1982:1 73.) Végül utalnunk kell arra, hogy a helyesírás hiánya vagy kezdetlegessége sem csak kódolási hiba, hanem az élő hangon alapuló performancia emlékének az íráson való átsejlése is. A paraszti-népi írásbeliségnek egy másik aspektusát világítja meg a poétikai és a referenciális funkció egymáshoz való viszonya. Ez a szempont elsősorban a prózai-elbeszélő szövegekre vonatkozik, de más szövegtípusok szempontjából is jelentősége lehet. Megfigyelhető, hogy a paraszti szerző számára az írásbeliség használata elsőrendűen a nyelv referenciális funkciójához és az erre épülő nyelvi szerepekhez kapcsolódik, az esztétikai szempontok itt másodlagosak. A paraszti szerzők saját munkájukkal kapcsolatban többnyire a praktikumot, az írásbeliség segítségével megvalósítható gyakorlati funkciókat emelik ki. Az írott szöveg megőrzi az eseményeket, cselekedeteket, szereplőiket a
