Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

KEMÉNYFI RÓBERT: Az etnikai tér és a nemzetállamiság eszméje

„térformáló erők" például az endogám házasságok, az anyanyelvi oktatás. A többségi nemzet a nemzetállam konstrukciójában ugyanis a homogén vagy vegyes sáv területi kiterjedésének csökkentésére, a területén futó, belső, szinte szakralizáit etnikai határok feldarabolására, felszámolására, azaz a rendelkezésére álló teljes (államhatárig tartó) tér kitöltésre törekszik. A nemzetiségi egyensúlyi helyzetet csak ebben az állapotban véli megtalálni. A határ menti kisebbség viszont egy ilyen nyomásnak igyekszik ellenállni, és arra törekszik, hogy megtartsa többségét az adott területen, amely többségben a kultúra megtartásának és a kisebbségi jogok gyakorlásának a letéteményesét látja (az etnikai tömb mint geográfiai és egyben kulturális típus: Kraas-Schneider I 989:57). Az egymásnak feszülő érdekek azonban békés időszakban is a nemzeti kisebbségi térstruktúrák fokozatos átalakulását eredményezik. Mint a fenti elemzésből látható, ahhoz hogy a nemzetállami modellben az etnikai térszerkezeti elem érvényesüljön, etnikai térképeket kell szerkeszteni. A térképek szerkesztéséhez viszont mérhető (kvantitatív), jól körvonalazott statisztikai adatokra van szükség. Ám Közép-Európa nyugati felének földrajzi szakirodalmában (tehát nem csupán a társadalomtudományiban) felmerült az utóbbi évtizedekben a kérdés (KraasSchneider 1992:179). Lehet-e mérni és térben leképezni az „etnicitást"? Az etnikai térképek szerkesztésének virágkorában, a század első felében a nemzetiségi térképek egyik legfőbb törekvése az volt, hogy bemutassák a nemzetiségek, etnikumok közötti határt, kevert határsávot. A vita két alapkérdése az volt, hogy egyrészt milyen módszerrel veszik fel a nemzetiségi adatokat,

22 másrészt a felvételezés következtében kirajzolódó kevert sávokban található települések milyen arányszámtól kezdve minősülnek vegyes etnikumúnak, illetve tisztán csak az egyik vagy a másik nemzetiséghez tartozónak. Ezek a valójában statisztikai problémák még élesebben vetődnek fel települési szinten, hiszen az eredmények egy harmadik kérdéssel szembesítenek minket: a száraz, az adott település nemzetiségi összetételéről szóló adatsorok ugyanis nem feltétlenül tükrözik a domináns kultúrát. Az első kérdés megválaszolására az I 980-as magyar népszámlálásnál tettek kísérletet a hazai etnikai statisztika művelői. Felismerték ugyanis, hogy nem ad pontos képet az önkéntes nemzetiségi bevallás a magyarországi pontos nemzetiségi számokról. Ezért az úgynevezett „társadalmi minősítés" módszerével egészítették ki az önkéntes bevallást. Helyi ismeretekre támaszkodva állapították meg az egy lakásban lakó személyek együttesének nemzetiségi hovatartozását (1990. évi népszám. 1991:9). Az 1980-as hivatalos nemzetiségi felvételhez hasonlóan, ám annál még árnyaltabban

23 Hoóz István és munkatársai végezték el Baranya megye nemzetiségi statisztikai elemzését, és a kutatás eredményeit tartalmazó kötettel mintát adtak a nemzetiségi jellegű mikrovizsgálatokhoz.

24 Bár az alapvető „statisztikai mankó", az anyanyelv segítségével a „történeti" nemzetiségekhez tartozók száma így árnyaltabban (pontosabban) meghatározható, nem hagyható figyelmen kívül, hogy csupán külső személyek vélekedéséről van szó, akik másra alkalmazzák a szerintük megfelelő etnikai ismérvet. Ez a statisztikai irányzat úgy véli, hogy körültekintő mintavétel alapján elvégzett kutatások az etnikai hova-