Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

HAVASRÉTI JÓZSEF: Szó és írás határán. Tanulmányok a paraszti-népi írásbeliségről

szerző irodalmi tevékenysége által folyamatosan egy magasabb társadalmi státussal rendelkező személy - átvitt értelemben egy intézmény vagy hivatal - praxisába vonja be magát. Az írás ugyanis azokban a közösségekben, amelyekben kreatív használata nem magától értetődik, a szerzőt egy olyan hierarchikus alapokon nyugvó erőtérben helyezi el, amelyet a nem egyenrangú felek közötti kommunikáció sajátosságai határoznak meg. Farkas Kinga tanulmánya a következőket írja ezzel kapcsolatban: „a népi költők kivétel nélkül olyan szigorú értékrendű közösség tagjai, amely a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyét amolyan Istentől elrendelt sorsnak véli. Itt az egyén kénytelen elfogadni különböző mintákat, szabályokat, és ezekhez alkalmazkodni. [...] A versíró ugyanazon a tudásszinten, kultúrfokon él, melyen a közösség többi tagja, és mindvégig megmarad azon a fokon, forma és szemlélet tekintetében is. Ellenkező esetben előfordulhat, hogy deviáns elemnek minősítik és a csoport kirekeszti." (Farkas I 999:227-228.) Az írás a paraszti felhasználó számára kétszeresen is másodlagos vagy elidegenedett, mégpedig szemiotikailag és történetileg. Egyrészt másodlagos és elidegenedett közvetítőeszköz az élőszó elsődlegességéhez képest (Günther I 995:1 5-16). Másrészt az írás a paraszti kultúrába bekerülve olyan automatizmusok, szokások, műfajok rendszerére épül rá, amelyek eredetileg a szóbeliségben jöttek létre. így nemcsak pozitív hatásai vannak - mint az egyén és a közösség emlékezetének segítése, a művelődésben és a társadalmi életben való hatékonyabb részvétel biztosítása -, hanem megjelenésével és térhódításával a paraszti közösség korábbi művelődésszerkezete is átalakul. A szóbeli folklór nyelvi-poétikai kompetenciáját alkotó szabályok az írott folklórban is érvényesülnek, de egyrészt korlátozza, másrészt átalakítja őket egy hozzájuk képest idegen és másodlagos kód, az írás megjelenése. Ezért az írott folklór alkotásai többnyire sajátos poláris feszültségben helyezkednek el. Egyrészt a szóbeliséghez kapcsolódnak, de nemcsak a folklórral való műfaji-strukturális kontinuitás révén, hanem a helyesírás normáinak ignorálásával is. Másrészt az intézményesített írásos kifejezésmód - az „irodalom" - normáit is alkalmazzuk velük kapcsolatban, és ilyenkor ítéletünket nagyban befolyásolja e szövegek darabossága, görcsössége, a küzdelem egy idegen, kellően nem uralt kóddal és normarendszerrel szemben. Az írásban rögzített szövegekkel szemben - különösen akkor, ha esztétikai relevanciával rendelkező műfajt képviselnek - automatikusan érvényesítünk bizonyos elvárásokat, a helyesírást, a nyelvi normát, a gördülékeny prozódiát, a szerkezetet illetően. Az írott szöveget - önkéntelenül is - az írásbeliség kidolgozott normái (helyesírás, nyelvi norma, szerzői öntudat, intézménybe tagolódás) alapján közelítjük meg. Ezért az ilyen szövegeket - a nem kellően érzékeny megközelítés esetében - kettős hátrány sújtja: az írott folklór alkotásai egyszerre látszanak a szóbeliségben keletkezett műfajok és az irodalmi szövegek mediális-szemiotikai travesztiájának. Ennek legszembetűnőbb tünete, a helyesírás hiánya vagy kezdetlegessége valójában csak alesete egy átfogóbb, az írás használatából származó problémakörnek. Ezt a problémakört az írás által megkövetelt automatizálódott elvonatkoztatás! műveletek és a konkrét-referenciális jelenségek, folyamatok közötti egyeztetés kérdéseként ragadhatjuk meg. Ez a rendkívül összetett folyamat pedig- strukturálisan - legalább három szakaszból, egyrészt a hang és az írásjel, másrészt a nyelvi reprezentáció és a referencia egyeztetéséből, végül az írás technikai folyamatának megvalósításból áll. (Az elme, a kéz, és a szöveg összehangolásának folyamatáról lásd Steinfeld 1995:1 33-1 39, illetve Ligeti 1982:64-70.)