Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

ERDEI KATALIN - SÁNTHA ISTVÁN: Burjátok és tofák között119

forradalom után hozott rendelettől kényszerítve, a vándorló életmódjuk felhagyásával tofák lettek. A cátanok (tibák) automatikusan a független Mongólia állampolgáraivá váltak. A Kelet-Szajánban élő réntartó közösségekkor szakadt mind politikailag, mind a közigazgatást és az adminisztrációt illetően is három részre. 1944-ben Tuva a hivatalos verzió szerint önként kérte felvételét a Szovjetunióba, így csak ettől kezdve választották el ténylegesen a második világháború után őrzött határok a tibáktól a tozsuiakat és a tofákat. A tofák a todzsákkal mindmáig fenntartják régi kapcsolataikat (házasság, kereskedelem, orvosi ellátás), a tibákról azonban csak a todzsákon keresztül szereznek híreket. Karagasz nemzetségnevek már a I 7. század közepétől fennmaradt első orosz prémadó-összeírásokon szerepelnek. A helyzet az adózást illetően ezután sem változott sokat, talán csak annyiban, hogy ezentúl a nemzetségfőkön keresztül nem a központi, hanem a helyi orosz hatalmasságok raktáraiba kerültek az adóként beszolgáltatott prémek. A tofa név önelnevezés, a szó jelentéséről mindmáig nincsenek adataink. Karagasznak az oroszok hívták őket az októberi forradalom előtt. A tofák hajdan rénjeiket követve, a zuzmós, mohás tajgában vándorolva meleg bőrből, kéregből készült kereksátraikban laktak. Hagyományos réntartással és vadászattal foglalkoznak mind a mai napig. A 20. század harmincas éveiben a szovjetek telepítették le őket, az addig a hagyományos vadászréntartó területeken nomadizálóknak ekkor építettek gerendaházakat. Eleinte csak télen tértek be a régi téli szállás területén lévő településekre, aztán a fiatal asszonyok már egész évben itt éltek. Az életük javát megélt tofa férfiak és asszonyok mint a „rénbrigád" tagjai még a tajgában haltak meg. A hajdani vándorló életmód számos kulturális vonásától megfosztva csak gazdálkodási típussá vált. Az 1980-as évek elején ezeknek az embereknek a halálával a tofa kéregsátrak is eltűntek. A történet érdekessége, hogy Diószegi Vilmos aligdzseri háziasszonyának (Jekatyerina Mihajlovna Amosztajevának) volt utoljára ilyen sátra. Maradt munkájuk a településen élőknek is, elsősorban az adminisztrációban: a még vándorlók tevékenységét integrálták a nagy Szovjetunió gazdasági életébe. Az 1930-as évek végén megalakult a „Kizil tofa", a „Vörös tofa vadréngazdaság". A települések vezetői a pártiskolát végzettekből és a rendszer iránti hűségesküt tettekből lettek. A Szovjetunió vezetése „áldozatot sem sajnálva" a húszas évek elején létrehozta Leningrádban az „észak kis népeinek" főiskoláját, a Herzen Intézetet, ahol a kiválasztott - sokszor tehetséges - fiatal kisebbségieket a szovjet értékrend szószólóinak képezték ki. így kerültek tofa fiatalok Leningrádba, illetve a közelebbi nagy szibériai városokba. Később az itt végzett fiatalokból lettek - születési helyükre visszatérve (bár általában elmondható az, hogy aki innen elkerült, az többé nem tért vissza) - a szocialista munka, az otthon maradt rénpásztorok és vadászok életének irányítói. A gyerekeket helyi oroszos iskolába, majd a központi település internátusába járatták. Az 1990-es évek eleji „peresztrojka", majd az „avantgárd peresztrojka", végül a Szovjetunió darabokra szakadása után eltűntek, átváltoztak a pártvezetők, nem volt, aki megmondja, mit és hogyan kell tenni. Egy ideig még nem látszott a baj. Ekkor a tofák majdnem felélték a teljes rénállományukat. „Mindent drága pénzen kell megvenni. Mindenki azt csinál, amit akar, mindenki úgy él meg, ahogy tud...", mondták. Ilyen feladat előtt a tofák korábban sohasem álltak: segítséget sehonnan nem várhatnak. Ha a tajgában már nem tudnak is folyamatosan élni (megélni), életük a velük együtt élő „tősgyö-