Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 1. (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1998)

SZ. KRISTÓF ILDIKÓ: Jákob rózsafája vagy frusztrált antropológusok? Az értelmezés hatalmáról és korlátairól

győződésüket, amely szerint a táblán szereplő nevek, mint említettem, irodalmi alkotások szereplői. A III. csoportban szintén felmerült ugyanez a megfejtési javaslat, de az illető hallgató gyorsan el is hessegette magától a gondolatot. Ugyan mit keresne egy antropológiatörténeti kurzus és óra kontextusában Konsztantyin Dmitrics vagy Lev Nyikolajevics? Sem ők, sem mások nem fértek bele abba: egyik pillanatról a másikra illegitimnek minősítették a diákok a másik asszociációt, ami mind a három antropológiatörténetet hallgató csoportban előkerült. Eszerint a Levin név mögött kereshetnénk például a „nagy Levint". Tekintve azonban, hogy a századelő különböző dél-afrikai fegyházainak börtönszakácsát egy Rejtő Jenő nevű úriember költöztette be a magyar olvasók tudatába (és szívébe)/) három testőr Afrikában című örökzöld alapvetés lapjairól, Geertz, Foucault és LéviStrauss társaságához szokott hallgatóim némileg nyugtalankodva vetették fel ezt az interpretációs lehetőséget. Az utóbbi és az előbbi egyének oly nyilvánvaló példáját szolgáltatták a Lévi-Strauss-i bináris oppozíciónak, hogy a csoportok - mindig roppant jót szórakozva a rejtély rejtői megoldásán - szinte azonnal el is vetették azt. Az „interpretációs küszöb" olyan hatékonyan működött, hogy egyeseknek csak a fejükben fordult meg a gondolat, hangot adni azonban nem akartak neki. Csak a merészebbek példáján felbátorodva vallották be, hogy bizony az ő lelki szemeik előtt is felderengett a hányatott életű nadrágszabó és mesterszakács alakja. Érdemes idézni a ill. csoport egyik tagjának a megjegyzését, ami explicite rámutat e küszöb jelenlétére: „Először én is Rejtő Levinjét akartam mondani, de aztán gondoltam, hogy ilyen kontextusban mégsem említem." Az antropológiatörténeti kurzusban a résztvevők hitelesebbnek és hihetőbbnek vélték, hogy a táblára írt lista fiktív és irodalmi alakok helyett valóságos és „antropológiaközeli" tudósokat/kutatókat rejt. A IV csoport egyik tagja végül Kurt Levin szociálpszichológusra asszociált, amely értelmezés az önmagukat elemző társadalomtudósok tematikai kontextusában teljességgel helytálló is volt. Immár megkísérelhetem megválaszolni - a barkochba játék kísérletsorozatának a tanulságait levonandó - a dolgozat elején feltett kérdéseket. Először is azt, melyik oldal volt végső soron a döntő a játék alatt keletkezett értelmezések létrejöttében: a táblára írt szöveg vagy annak „olvasói"? Ennek a kérdésnek immár olyan óriási szakirodalma van, amihez a kitalálós játék során történtek csak picurka adaa lékot szolgáltathatnak, s aminek jómagam is csak igen csekély hányadát ismerem.

8 Nem 2 vagyok meggyőződve ugyanakkor arról, hogy lehetséges volna általánosan érvényes ^ szabályokat, törvényszerűségeket találni bármilyen terjedelmű és műfajú (formájú és 1 tartalmú) szöveg bármely olvasó (illetve közösség) általi recepciójára nézve. Ezért amikor úgy vélem, hogy esetünkben a hat szó/név értelmezése során mindkét oldal jelentós g5 szereppel bírt, ám az illető interpretív közösségek mégiscsak „erősebbnek" bizonyultak a szövegnél, mindezt csak és speciálisan a kitalálós játék során megfigyelhető recepció(k) esetében tartom érvényesnek. Ebből a szempontból nem értek egyet Fish-sel, aki minden esetben a legteljesebb mértékben az olvasók oldalára áll, s a kitalálósdi kapcsán például azt vallja, hogy bármilyen, ad hoc összeállított szó- vagy névlistából ki lehet hozni keresztény referenciájú vallásos költeményeket - mindez csak az olvasók szűrőjén múlik. Fish a Kenyon College néhány oktatójának a nevével kívánja alátámasztani igazát, 76 amelyek - Temple, Jordan, Seymour, Daniels, Star, Church (Fish 1980:328) - valóban