Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 1. (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1998)
SZ. KRISTÓF ILDIKÓ: Jákob rózsafája vagy frusztrált antropológusok? Az értelmezés hatalmáról és korlátairól
kelthetnek ilyen asszociációkat. Sőt, ha csak a jelen tanulmányban emlegetett tudósokra gondolunk, egy „értő" közönség akár az ő névsorukból is levezethetne ilyen - a szerző elől is - rejtett spirituális üzenetet: Robinow, Marcus, Fish, Léiu-Strauss, Clifford, White, Qreenblatt stb. 9 A dolog azonban valószínűleg még az angol nyelv keretei között maradva sem ilyen egyszerű. Nem lehet bármit bármiből, úgymond, levezetni. Ugyan miféle vallásos üzenete lehetne például a következő felsorolásnak: Geertz, Turner, Merton, Kroeber, Mead, Boas? Egy antropológiában nem járatos irodalmárcsoport legfeljebb értelmetlenségében jelentésteli posztmodern szabadversnek tekinthetné azt, keresztény szimbolikát azonban aligha találna benne. Nem akarok nagyon elmerülni ebben a szójátékban, annál kevésbé sem, mert mindeddig csak tartalmi vonatkozásokat érintettünk. Meggyőződésem szerint bizonyos (ez esetben vallásos) értelmezések létrejöttéhez nem elég egy interpretív közösség felhalmozott tőkéje, megfelelő tartalmú szövegek is kellenek hozzá. Ahogyan - nagy valószínűséggel - megfelelő formájúak is, 10 hiszen, mint a kitalálósdi során láttuk, utóbbi is hatást gyakorolt a létrejött interpretációkra. Úgy is, mint fizikai/materiális megjelenési forma: táblára írt szavak, és úgy is, mint „külalak": vertikális elrendezésű, oszlopszerű felsorolás. Mind az amerikai, mind a magyar diákok nagyon is számoltak azzal, hogy néz ki az előttük álló szöveg, s mire lehet következtetni abból. A fizikai megjelenés elsősorban az egyetemi szubkultúrából ismert jelentést sugallta (oktatási segédeszköz), míg a külalak a kurzus, illetve az adott óra kontextusában összegyűlt interpretív tőke jegyében „kellett" hogy értelmezhető legyen. A szövegnek formát adva, mi előadók is hozzájárultunk bizonyos fokig a létrejött interpretációkhoz. Fish, mint említettem, szándékosan is igyekezett verssé tenni a hat nevet (oldalszámot írt fölé és bekeretezte, hogy annál inkább felidézzen egy könyvbeli oldalt), jómagam pedig szándékosan hagytam el a kérdőjelet és írtam nagybetűkkel a szöveget, hogy annál kevesebb fogódzópontot adjak a hallgatóságnak. A szöveg maga (forma és tartalom) tehát számos különböző asszociációs síkot kínált, azt azonban, hogy e síkok közül végül melyeket választották ki a hallgatók, annak az interpretív közösségnek a tőkéje (szűrője és „interpretációs küszöbe") határozta meg, amelynek a részei voltak. A Fish és jómagam által elkövetett csalás következtében azonban ennél többre is fény derült. A mindenkori közösségek interpretív tőkéje mintegy önálló életre keltette ezeket az asszociációkat, s a hallgatók - állításaiknak nemcsak illokúciós, hanem lokúciós elemeinek a segítségével is - olyasmit csináltak a szöveg révén, ami „eredetileg" nem volt benne: Fish diákjai verset költöttek, az én hallgatóim pedig tudományos olvasmányjegyzékeket (szerzői listákat) állítottak össze, kutatócsoportokat neveztek ki, különböző főés aldiszciplínákat, irányzatokat népesítettek be, illetve - némi túlzással élve - irodalmi műelemzéseket (szereplői listákat) dolgoztak ki." Ezekre a cselekedetekre pedig nem maga a szöveg késztette őket, hanem interpretív szűrőjük, amin keresztül azt nézték. Ezért gondolom, hogy esetünkben az olvasó oldalának, az interpretív közösségeknek jóval nagyobb szerepük volt az értelmezések kialakításában. Mindez átvezet a második megválaszolandó kérdéshez: vajon miért vélekedett úgy a hallgatóság, hogy amit tesznek, helyes és megfelel, úgymond, a valóságnak? Ha a beszédaktus-elmélet alapvetően nem foglalkozik azzal a problémával, miből ered bármely állítás megfogalmazója saját állításának igazságába vetett hite, s lényegében adottnak veszi a nyelven kívülről ható konvenciókat, Bourdieu az emberi interakciók tágabb, Fish
