Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 1. (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1998)

SZ. KRISTÓF ILDIKÓ: Jákob rózsafája vagy frusztrált antropológusok? Az értelmezés hatalmáról és korlátairól

interpretív közösség tőkéjéből származtak, hanem máskor, máshol szerzett tudásanyag részét képezték. Önként kínálkozik a kérdés, vajon ez a tudás nem valamely korábban vagy a fentiekkel párhuzamosan működő más hasonló közösségekben halmozódott-e fel? Hány interpretív közösségnek lehetünk egyszerre vagy egymás után a tagjai? Vajon mennyire lehet kiterjeszteni e megközelítés érvényét? Érdemes volna megvizsgálni, más tudományok alkalmazásában vajon milyen pontosításokra és finomításokra szorul az irodalomkritikának ez a mára szinte klasszikussá vált fogalma. Mint említettem, a francia történettudomány (az olvasás- és kommunikációtörténet) jó ideje használja már, és az antropológiától sem idegen (utóbbitól annál kevésbé sem, hiszen az etnometodológia közvetlenül, Clifford Geertz szemlélete pedig közvetetten hatott a kialakulására).

15 A bemutatottak remélhetőleg bizonyítják, mennyire izgalmas perspektívát kínál; s volna mit továbbgondolni is. Vajon kutatóként nem vagyunk-e tagjai hasonló interpretív közösségeknek, s nem oly módon - az értelmezést lehetővé tévő, ám behatároló szűrőkön keresztül - próbáljuk-e megragadni kutatásaink tárgyát, mint ahogyan az amerikai és a magyar hallgatók a táblára írt szöveget? S vajon ezek a szűrők nem egy hasonló - csak ezúttal tudományos - tőkefelhalmozási és kánonformálódási folyamat termékei-e, mint az ő esetükben? Ezek a kérdések jó két évtizede részét képezik a nyugat-európai és amerikai társadalomtudományok problematikájának, aligha lehet tehát megkerülni, hogy idehaza is szembesüljünk velük.

16 Mindezzel azonban távolról sem akarok posztmodern operatív támadást indítani tudományos konvencióink ellen. Pusztán arra szeretnék rámutatni, hogy egyáltalán nem haszontalan, ha az antropológia kánonrendszerének amúgy is részét képező (ám csak korlátozott mértékben lehetséges) detachment jegyében olykor önmagunkban is megpróbáljuk felismerni a homo interpretivust.

ir Ennek kifejtése azonban más lapra, más dolgozatra tartozik. írásom olvastán bárkiben felmerülhetett a gondolat, hogy pusztán evidenciákat boncolgattam, vagy - horribile dictu - banalitásokat elemezgettem. Ezt a kritikát a legteljesebb mértékben vállalom: így van. Nem evidenciáink és banalitásaink árulják-e el sokszor a legtöbbet arról, hogyan működik az emberek közötti interakció, s hogyan működünk mi magunk mint ezen interakció létrehozói és termékei - mint értelmező emberek! JEGYZETEK 1. Az immár számos tudományközi és egy-egy tudományszakra vonatkozó áttekintésből én csak a következőkre hívnám fel a figyelmet: Clifford-Marcus 1986; Hutcheon 1988; Veeser 1989. 2. Ilyen értelemben tárgyalja az irodalmi művek befogadásakoréi a hétköznapi tevékenységeink során egyaránt tetten érhető értelemadás (sense-making) megnyilvánulásait Cumbrecht (1992). Ugyanerről a társadalomtudományokban, s különösképpen az antropológiában lásd Geertz 1973; 1983; 1989; 19943. Az újabb, elsősorban irodalomelméleti megközelítésekről jó áttekintést ad: Kiss A. A.-Kovács S. S. K.-Odorics 1996 és 1997, valamint a Helikon. Irodalomtudományi Szemle 1994. és 1998. évi tematikus számai.