Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 1. (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1998)
PÁSZTORY ESZTER: Sámánizmus és észak-amerikai indián művészet
attól eltekintve, hogy a látomás nem véletlenszerű, hanem azt böjtöléssel, fagyoskodással, sőt egyes esetekben a test megcsonkolásával idézik elő (Benedict 1923). Ha a látomás megidézése sikerrel jár, akkor az egyén találkozhat egy természetfeletti lénnyel, aki ezután a pártfogójává válik, és egy dalt, egy jelet, különleges gyógyító harci erőt ajándékoz neki. A síksági indiánok a megtapasztalt látomás hatására nem feltétlenül válnak sámánná. Ez a különböző társaságokban való tagság mellett a társadalmi és harci rendben való előrejutás egy másik útja. Az egyetlen különbség az, hogy a síkságiak területén nagyobb hangsúly kerül a látomásélmény autentikus voltára. A síkságiaknál sokféle műalkotás egyéni és beavatási társaságokban való használatra egyaránt készülhet. Az egyéni látomáskereséssel kapcsolatos tárgyak gyakran tartalmaznak sámánisztikus motívumokat, mint például a csontvázat, medve vagy a mennydörgésmadár képét. A beavató szellem által adományozott mintákat általában a pajzsokra és a tipi (sátor) fedelére festik. Ezek egyfajta vizuális igazolásként szolgálnak a szellemekkel való találkozásról, melyet ajátomáskereső egyedül, elszigetelten élt át, és amely nem ismételhető meg közönség előtt. (A sámán legelső spirituális élménye szintén gyakran magányosan zajlik, de azt követően a közösségi rítusok alkalmával kerül transzba.) A hallucinogén anyagok használatának ellentmondásos kérdését akkor van értelme a sámánizmussal összefüggésbe hozni, ha különbséget teszünk az egyéni sámánizmus és a sámánisztikus társaságok között. 5 Az egyéni sámán attól függően használ kábítószert, hogy az mennyire elérhető, és hogy mi a helyi hagyomány. A sámán - lényegéből fakadóan - kábítószer használata nélkül is képes gyakran transzállapotba kerülni, amikor azonban kábítószer révén kerül transzba, jobban képes irányítani azt és a kábítószerek által megtestesített természetfeletti erőket. Sokan azonban, akik a szellemi erő megszerzésére áhítozva különféle sámánisztikus társaságokba lépnek be, híján vannak a sámán természet adta képességeinek. Amint láttuk, a sámánisztikus társaságok számára nem alapvetően fontos a valódi látomás elérése, gyakran csupán mímelik azt, egyesek pedig sanyargatják a testüket, hogy látomásban részesüljenek. A kábító hatású anyagok elfogyasztása, beszippantása, elszívása vagy elrágása olyan módosult tudatállapotokat idéz elő, ami az egyes személyek számára előidézheti a kívánt látomást. Észak- és Dél-Amerikában igen gyakori a csoportos kábítószer-használat (Harner I 973:6). A hallucinogéneket fogyasztó beavatandók egy természetfeletti szellemmel való sámánisztikus találkozásra készülnek. Az észak-mexikói huicsol indiánok peyotekaktusz-„vadászata" egy ritualizált csoportos látomáskeresés, melyet olyan egyén vezet, aki a valódi sámánéhoz hasonló erőkkel rendelkezik (Fürst 1974)Az egyéni sámánizmus különösen a kis létszámú csoportokba szerveződött vadászés gyűjtögető társadalmakra jellemző. A nagyobb észak-amerikai törzsi társadalmakban az egyéni sámánizmus nem az egyedüli vagy nem legfontosabb eleme a vallási tevékenységnek. Itt jóval nagyobb hangsúly helyeződik azokra a-gyakran titkos-társaságokra, amelyek nagyobb és heterogénebb népességet tudnak tömöríteni. Az ilyen társadalmakban bizonyos sámánisztikus elképzelések uralkodóvá válhatnak, különösen a beavatási rítusokban, valamint a rituális kellékek díszítésekor alkalmazott motívumok esetében. A természetfeletti erőt azonban nem pusztán önmagáért keresik, hanem mint a társadalmi előrelépés és tekintély megszerzésének fontos lehetőségét. Azokban a társadalmakban, ahol a presztízs és a társadalmi előmenetel ugyanolyan fontos, mint a spirituális értékek, ott általában több műalkotás születik, és ezek művészibb kivitelezésűek.
