Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 1. (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1998)

PÁSZTORY ESZTER: Sámánizmus és észak-amerikai indián művészet

Az előzőekben taglalt észak-amerikai társadalmak vagy vadászok, gyűjtögetők, vagy pedig vándorló földművesek. A teljes letelepedést és a mezőgazdasági életmódot, amely Észak-Amerikán belül a délnyugati és délkeleti területekre korlátozódik, általában nem hozzák összefüggésbe a sámánokkal vagy a sámánizmussal. A majdnem kizárólag gabonatermesztésből élő törzsi társadalmak szerkezete általában merevebb, mint azoké, ahol a vadászatnak van jelentősebb szerepe. A mezőgazdaság komoly együttműködést és naptári ismereteket igényel. A mezőgazdaságra épülő társadalmakban az egyén érdekei általában alárendelődnek a közösség érdekeinek, és az olyan egyéni vállalkozások, mint amilyen a síksági indián törzseknél a látomáskeresés, teljességgel elképzelhetetlenek (Underhill I 948). Itt a vallási vezetőket inkább papként, mintsem sámánként határozhatjuk meg. Egyik feladatuk a mezőgazdasági év szabályozása naptári számítások alapján, ami inkább konkrét tudás, mintsem átszellemültség, spirituális képesség kérdése. Az Amerika délnyugati részén élő puebló indiánok például - a sámánisztikus társadalmakhoz hasonlóan - a betegséget valamilyen tabu megsértésének, a lélek elvesztésének vagy pedig valamilyen idegen tárgy behatolásának tulajdonítják (Underhill 1948:35-40). Úgy tartják, hogy a társadalmon belüli egyensúlyzavart szellemi erők beavatkozása okozza, valamint a szabályok emberek általi áthágása, és hitük szerint ez váltja ki a természetfeletti erők haragját. Az egyensúlyt nem a sámán állítja helyre, aki személyesen küzd meg a szellemekkel, hanem a pap, aki olyan rituális aktusokat hajt végre, mint például az ima, az áldozás és a felajánlások, melyeket az istenek elfogadnak. A legfontosabb puebló kultuszokban, mint amilyen a kacsina kultusz, az ősöknek és a természet szellemeinek hódolnak az ünnepek és szertartások összetett éves ciklusát követve. A sámánisztikus vonások igen korlátozott formában maradtak csupán fenn a gyógyító társaságok beavatási rítusaiban. Ezekben jelen van a böjtölés, valamint a rituális halál és újjászületés eljátszása, de ennek során a résztvevők egyike sem kerül valódi transzállapotba. A földműves és vadászvilágnézet különös keveredése figyelhető meg a navahó kultúrában. A navahók atapaszk nyelvet beszélő indiánok, legközelebbi rokonaik még ma is Kanadában és Alaszkában élnek kisebb vadász- és gyűjtögető csoportokban. A navahók valószínűleg a I 3. században jöttek az Egyesült Államok délnyugati részére (SpencerJennings 1965:322). Kultúrájukra erőteljes hatással voltak pueblo indián szomszédaik, majd kapcsolatba kerülvén az európaiakkal felhagytak a vadászattal, és birkapásztorkodással kezdtek foglalkozni. A navahó vallás legfontosabb vonása a homokfestés rítusa, melynek célja a törzs jóléte, gyógyítás, a boszorkányság kiűzése, valamint a harci és vadászsiker megszerzése (Reichard I 950). A navahó vallási specialista a sámánnak és a papnak egy különös ötvözete. A sámánhoz hasonlóan transzba esik, hogy megjósolja a betegségek okát. A betegség gyógyítása azonban nem egy újabb transz segítségével történik, melynek során utazást tesz a természetfeletti erők birodalmába, hanem a homokfestés rítusának az eljátszásával ének kíséretében. A navahó énekes több száz festményt tart fejben a hozzájuk tartozó dalokkal együtt, melyek közül néhány egy bizonyos gyógymódot szolgál. A festményeket és az énekeket pontosan kell felidézni. Az énekes tudása éppoly fontos, mint a természetfeletti erőkkel való érintkezés képessége. A beteget a festmény közepére ültetik, miközben eléneklik felette a dalt. A rítus befejeztével a homokot gondosan összegyűjtik, és rituális módon megválnak tőle. A navahó gyógyító által elénekelt dalok mitikus hősök élményeit idézik fel. A történetek hasonlatosak a sámánisztikus találkozásokhoz. A mitikus hős rendszerint egy