Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 1. (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1998)

HELTAI GYÖNGYI: Tendenciák a kortárs vizuális antropológiai gondolkodásban

A közönség korábban Satyajit Ray filmjeiből informálódott Indiáról, Vasujiró Ozu filmjeiből Japánról. Ma e funkciót betölthetik dokumentumfilmek vagy etnográfiai filmek. Sőt, napjainkra egyre jellemzőbbek a kisebbségi alkotók által forgatott filmek. A korábban meghatározó fehér férfi antropológus filmes szólama egy lett a sok közül. Ezzel azonban az etnográfiai filmes reprezentáció problémái még nem oldódtak meg, hisz Nichols szerint a „másik" nem is az idegen kultúrában, hanem az antropológus tudatalattijában fészkel. Nem szűrhetők ugyanis ki a produktumból a filmes antropológus társadalmi hátterének hatásai, testi reakciói, az általa tanult nyugati narrációs formák elemei. E problémákat nem lehet pusztán a hosszú felvétel és a kevés vágás technikai trükkjével kikerülni. A kulturális antropológia posztmodern fordulata előtt a helyzet egyszerűbbnek tűnt. Az etnográfiai film az úgynevezett „józan diskurzusok" közé tartozott, melyek a világhoz való viszonyukat problémátlannak feltételezték. A nyugati „itt" és az egzotikus „ott" között állt a terepmunka és a forgatás, a két szféra jelszerű elválasztottságát biztosítandó. Az etnográfiai filmben gyakran alkalmazott eredeti hang, majd mellette-felette az antropológusi kommentár egyszerre hangsúlyozta a hitelességet garantáló „ottlétet" s a tudományos távolságtartást. A korábban a két világ különállását demonstráló, az etnográfiai filmekben gyakori utazástoposz ma inkább az antropológusi/rendezői önfelfedezés poétikáját előlegezi, a filmkészítőre fordítva a figyelmet. Nichols szerint az etnográfiai film napjainkban azt tartja fő feladatának, hogy feloldja a személytelen tudás és a megszerzését lehetővé tevő személyes tapasztalat közötti ellentmondást. E funkcióváltást elfogadva a szerző ama különbség tudatosítására figyelmeztet, hogy míg az akadémikus tudás „agyról agyra", a hagyományos társadalmak tudása „testről testre" terjed. Ennek hatnia kellene az etnográfiai film esztétikájára is. Ugyanakkor a műfaj alkotásainak zöme a fenti különbségről tudomást sem véve nyugati tér-idő struktúrákat, sőt mozikliséket alkalmaz. Az ilyen konvenciók elfogadásának pszichológiai háttere Nichols szerint az, hogy visszamenőleg is erősítik az „itt" és az „ott" elválasztottságát. Az alkotók ezzel védekeznének az etnográfiai filmek tudat alatt veszélyesnek tartott, „kihívó" ambivalenciája ellen: „...mint egy megfigyelő, aki az idegen és ismerős közötti habozás vágyának csapdájába van fogva" (Nichols 1992:54). Nichols szerint nem az eltávolítás, hanem éppen a tapasztalat, a „testről testre" terjedő tudás filmes eszközökkel történő átadására való törekvés vezetne az etnográfiai film megerősödéséhez. Ehhez szerinte az etnográfiai film alkotóinak a társadalomtudományi paradigmák helyett/mellett újabbakat is kell alkalmazniuk a Cultural Studiesból, sőt a szövegelméletből. Megújítandó tehát az etnográfiai filmkritika s a befogadás értelmezésének módszertana. Nichols nem csupán új interpretációkat igényel, hanem a történetileg kialakult reprezentációs formák megkérdőjelezését is. Erről az alapról írja körül az etnográfiai film új identitását: „...testről testre közvetített tapasztalatpolitika és ismeretelmélet... az etnográfiai film jobban reagálhat egyfajta megidézésre való törekvésre, mint az ábrázolásra való törekvésre" (Nichols I 992:60). Ahhoz a Nichols által elfogadott célhoz tehát, hogy beemelhessük a „harmadik világot" az „elsőbe", mindenekelőtt a személyes, „gyónás jellegű" filmek arányát kell növelni. Ennek kontextusában értékeli különösen azokat a próbálkozásokat, melyek a diaszpórák és az elűzöttek, a hontalanok szemszögét reprezentálják, illetve amelyek a kultu-