Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Fejős Zoltán: Gyűjtögetésgyűjtemény
104 Fejős Zoltán 253-255). A Lápos völgyébe 1941 nyarán jutott el (Gunda 1956. 41-55), s Domokosról egy hasított faágból készített nyestfogó csapda modelljével (ltsz.: 137381) és két eltérő típusú méhkeresővel (ltsz.: 137383-137384) gyarapította a gyűjteményt. Mindkét helyen nyomára bukkant annak az eljárásnak, hogy a nagyobb vadat kihegyezett karók segítségével ejtik el. Ilyen nyársakat nem tudott magával hozni, így nincsenek is ilyenek a gyűjteményben, de fényképekkel kísérve utóbb beszámolt erről a vadászati módról (Gunda 1940d. 230; 1955; 1956. 49). A Néprajzi Múzeum összesen 35 módszeresen felkutatott és jól adatolt gyűjtögetőeszközt, méhészeti, vadászati tárgyat köszönhet Gunda Bélának,10 tágabban viszont azt, hogy ráirányította a figyelmet ezekre a kevéssé tanulmányozott témákra, és kidolgozta a gyűjtögető gazdálkodás rendszertani helyét a gazdasági életben. Erre a kérdésre alább még visz- szatérek. Az ő érdeme, hogy az 1937-es berlini Nemzetközi Vadászati Kiállításon a történeti anyag mellett gazdag néprajzi összeállítás is szerepelt népi vadfogó eszközökből, vadászjeleneteket ábrázoló faragványokból, botokból, lőportartókból, vadászivópoharakból. A kiállítás több intézmény, múzeum által kölcsönzött teljes magyar anyagát Gunda állította össze a Néprajzi Múzeumban. A kiállításon a népi vadfogó eszközök tekintetében a „leggazdagabb és legjellegzetesebb a magyar anyag volt” (Gunda 1937b. 505). Komolyabb, átfogóbb tárgygyűjtésre ebben a korban nem vagy csak ritkán kerülhetett sor. A múzeum szűkös anyagi lehetőségei főképpen a drágább tárgyakból nehezítették meg a beszerzéseket (lásd Fél 1938). Ilyen adottságok mellett az olcsó, pár fillérért megvásárolható primitív vadfogó eszközök vagy a ház körüli rágcsálók elpusztítására szolgáló csapdák, egyszerű méhészeszközök, faháncs tárolóedények és hasonlók a néprajzi tárgygyűjtés még fennálló lehetőségét jelentették. Ez is magyarázza a gyűjtögető gazdálkodás tárgyainak viszonylag számottevő gyarapodását. Persze csak akkor, csak azt követően, hogy néprajzi tárgyként való kiválasztásuk indokoltsága, illetve követelménye megfogalmazódott. Bátkynak a vadászatot illető viszonylag szkeptikus véleménye (Bátky 1992. 135) ellenére a néprajz a gyűjtögető és zsákmányoló gazdálkodási módot, az ősfoglalkozásokat azért tanulmányozza, mert abban - mint Györffy A magyarság néprajzában megfogalmazta az általános fölfogást - „régmúlt hagyományok emlékei maradtak fenn. Ezeket a néprajz kutatja a nyelvészet, régészet segítségével őstörténetünk felderítésére. (Györffy 1934. 15.) A vadászat, a gyűjtögetés vizsgálatának jelentőségét a magyar őstörténet szempontjából Gunda Béla és pályatársai is osztották (Gunda 1943; Korompay 1939), amiben Györffy hatása nyilvánvaló. A kutatások ilyen iránya ma sem vesztette el jelentőségét (Kodolányi 1997a). Ő s nyomában mások ugyanakkor további hangsúlyokat adtak, így az általános néprajzi összehasonlítás, a kulturális formák történeti rétegei tanulmányozásának szemléletét, az archaikus tevékenységi formák művelődés- és kultúrtörténeti összefüggéseinek és távlatainak felismerését, valamint a gazdálkodási típusok megkülönböztetését, nemcsak technikai szempontból, hanem elsősorban azon társadalmi keret vagy társadalmi szervezet alapján, amiben a gazdálkodás végbemegy (vö. Gunda 1948. 1-3). A korszak gyűjtéseiből figyelmet érdemel még Gyutay István tevékenysége, aki egyeden zalai településről, Magyarszerdahelyről különféle vadfogó eszközöket - hurkokat (ltsz.: 133899,133930, 133936), vadorzók csapdáit (ltsz.: 133943-133947), valamint méh10 A nem említettek között van három, amit a háború után gyűjtött a múzeumnak: egy madárcsalogató síp Bükkszentkeresztről (ltsz.: 141629), egy kéregedény Regééből (ltsz.: 54.95.13) és egy patkányfogó Baskóról (ltsz.: 54.95.16).
