Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - G. Szabó Zoltán: Építkezésgyűjtemény
154 G. Szabó Zoltán A két világháború közötti időszak tekintetében arra lehetne számítani, hogy Bátky vezetésével nagyobb arányú és tervszerűbb gyűjtés indul meg valamennyi tárgycsoportban, így az építkezés tárgykörében is. Az adatsorok azonban azt bizonyítják, hogy minőségében és mennyiségében is eltörpül az ebben az időszakban gyűjtött anyag az 1. világháborút megelőző időszak gyűjtéseihez képest. Ennek hátterében több tényező említhető: a háborús események, a megváltozott államhatárok, az elhanyagolt állapotba került gyűjtemény rendbetétele (raktárrendezés, katalogizálás, restaurálás stb.), a jelentősen lecsökkent anyagi támogatás (a tárgyvásárlási keret az 1. világháború előttihez képest a hetedére csökkent), az 19241925-ös költözés, kiállításépítés. (Mindezekről részletesen lásd Selmeczi Kovács 1989. 14- 19.) Ezeket a nehézségeket jól érzékelteti Bartucz Lajos 1937. évi jelentése, amelyben az alábbiakat olvashatjuk: „A minimumra csökkent tisztviselői létszám és a rendelkezésre álló csekély anyagi javadalom folytán egyik legfontosabb teendőnkről, a vidéki néprajzi gyűjtésekről, felvételekről és a pusztuló néprajzi tárgyak vásárlásáról ez évben is kénytelenek voltunk csaknem teljesen lemondani, s minden erőnket az örökségül átvett, helyszűke miatt túlzsúfolt raktárak rendezésére, a bennük pusztulásnak kitett anyag identifikálására és konzerválására koncentrálni.” (Bartucz 1938. 495.) A két világháború között a népi építészeti kutatásokban lényegesen megváltoztak a kutatási irányok, amelyeket Gunda Béla a következőképpen foglalt össze elemző tanulmányában: „Lakóházkutatásunk - az értékes anyaggyűjtések mellett is - a két világháború között lényegében öncélú, morfológiai vizsgálat volt. Az egyes építészeti elemeket szinte önmagukért vizsgáltuk. Az eredetmagyarázó kísérletek során az ősi formákat igyekeztünk megállapítani, s egyik vagy másik építkezési elem (szelemen, szarufa, gógány, stb.) fejlődéstörténetét a házban lakó embertől függetlenül vázoltuk fel. Nem voltunk figyelemmel a lakóházkultúra-komplexum egészére.” (Gunda 1954. 378.) Ez a kritika egyértelműen magán viseli a tudományágon belül is a politikai életből lecsapódó akkori közhangulatot. Természetesen ezek nem csökkentik Bátky Zsigmond elévülheteden érdemeit a népi építészeti kutatások terén, hiszen a későbbiekben a jelentősebb eredmények mindmind Bátky kutatásaira épültek (Gunda 1978). Azonban a jelentős eredményekkel járó kutatás sajnos nem járt együtt tárgygyűjtéssel, nyilvánvalóan a szállítás és elhelyezés, valamint a raktározás nehézségei miatt. így fordulhatott elő, hogy ebben az időszakban nem került be a múzeumba egyeden tüzelőberendezés (például kemence, rakott tűzhely, csikótűzhely, takaréktűzhely, cserépkályha stb.) sem. Ugyanakkor tudjuk, hogy a nehézségek ellenére például Gönyey Ebner Sándornak sikerült a magyar nyelvterület egészét felölelő több száz fotóból álló sorozatot készítenie az akkor használatos tüzelőberendezésekről, és ezzel párhuzamosan néhány jelentős tárgyat is gyűjtenie: „kölkes” fazárat és lakatot Szennáról (ltsz.: 131393, 131424, 131967). A korszak kiemelkedő gyűjtői közé sorolható még Viski Károly, aki a Bihar megyei Nagyszalontáról kulcsokat, zárszerkezeteket, vasalatokat (ltsz.: 126148, 126164) gyűjtött, és Csete Balázs, aki makádi oromvasakat1 hozott a gyűjteménybe. Sajnos ezek a gyűjtések nem pótolják az épületelemek, épülettartozékok, épületek diszítőelemei tervszerű gyűjtésének hiányát. í Ltsz.: 139264, 139362-139363, 139365-139367, 139396.
