Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
III. AZ ETHNOLÓGIAI ADATTÁR GYŰJTEMÉNYEI - Pávai István: Népzenei gyűjtemény
848 Pávai István Támlapok Időköz Darab MH (múzeumi fonográfhenger) 1897-1949* 13 653* F (fonogram = gramofonfelvétel) 1937-1963 1910* NI (a Népművelési Intézettől a Néprajzi Múzeumba áthelyezett anyag) 1951-1957 10 850* NO (Népzene Osztály) 1986-1993 1140* MSz (múzeumi szöveg = helyszíni, hangzó párhuzammal nem rendelkező lejegyzés) 1905-1963 7732* összesen 1897-1993* 35285* Vargyas Lajos írta, még 1949-ben: „Minden A gyűjtemény jövője néprajzi munka alapja a nagyszabású, részletes anyaggyűjtés. Ennek tökéletes, vagy hiányos volta döntően befolyásolja az összes tudományos problémák megoldását is. Ebben a tekintetben a népzenei gyűjtés messze felülmúlja a néprajz többi ágának eredményét. Nincs még egy ága a néprajznak, mely az ország egész területéről egyenlőkép alapos gyűjtéssel rendelkeznék.” (Vargyas 1949. 4.) Napjainkra ez még inkább érvényes, hiszen a hangtechnika fejlődése és viszonylag olcsó hozzáférhetősége lehetővé tette, hogy amatőrök, képzetlen érdeklődők is több ezer óra hangfelvételt készítsenek. Az Etimológiai Adattár által szervezett gyűjtőpályázatok hozadékaként számos műkedvelő gyűjtő anyaga került ebbe a hangarchívumba, amelyek részletes vizsgálata, alapos feldolgozása, a népzenekutatás hivatásos vonalába való beillesztése még várat magára. Az is igaz ugyanakkor - amire pontosan a Néprajzi Múzeum Népzenei Osztályának virágzóbb korszakaiban elődeink többször is hivatkoztak -, hogy miközben az MTA Zenetudományi Intézetben folyó dallamrendezési és összkiadási munkák a népzenekutatás dallamtipológiai ágát fejlesztették világszinten is első helyre, a népzene etnoszo- ciológiai szempontú kutatása, az interetnikus vizsgálatok, a Lajtha által dédelgetett „népzene-biológia” és „antropomuzikológia” művelése a múzeumi munkacsoportra hárult, de a kutatásnak ez az iránya a fent leírt okok miatt többször megszakadt, majd végleg abbamaradt. Igen nagy sikerrel kecsegtet ennek a kutatási iránynak a felelevenítése, ami persze egy erre szakosodott kutatócsoport kialakítását feltételezi. A következő években érdemes lenne foglalkozni ezzel a lehetőséggel, megvizsgálni a rendelkezésre álló személyi feltételeket, együttműködni a Liszt Ferenc Zeneakadémia Zenetudományi Tanszékével, ahol már megkezdődött az elméleti előkészítése egy etnomuzikológiai specializáció bevezetésének, hiszen a népzenekutatásnak ilyen módon való művelése a zenei képzettség mellett társadalomnéprajzi, kulturális antropológiai, kommunikációelméleti felkészültséget is feltételez. Ilyenfajta kutatáshoz a népzenei gyűjtemény hangarchívumában található Bartók- és Lajtha-felvételek, feljegyzések, valamint a már meglévő népzenei videotár (lásd fentebb) nyújthat adatgyűjtési kiindulópontot. A néprajz más ágaihoz viszonyítva azt is le lehet szögezni, hogy a népzenei kutatás tárgyával kapcsolatos hazai revival mozgalmak sokkal szélesebb társadalmi sávot fognak be. Érdeklődésük a Kárpát-medencében élő népek teljes hagyományát felöleli, sőt azon is túl terjed (például nemcsak erdélyi, hanem balkáni román és délszláv népzene, továbbá ír, görög, klezmer anyag stb.). A Kárpát-medencei népzenék iránt ugyanakkor igen nagy a nemzetközi érdeklődés, nemcsak a magyar emigráció részéről, hanem a bármely nemzethez tartozók között, Japántól Észak-Amerikáig, Dél-Amerikától Ausztráliáig. Pontosan Bartók, Kodály és Lajtha egykori nemzetközi működése folytán ez a nemzetközi érdeklődés nemcsak a zenekedvelők, hanem a
