Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
III. AZ ETHNOLÓGIAI ADATTÁR GYŰJTEMÉNYEI - Pávai István: Népzenei gyűjtemény
Népzenei gyűjtemény 835 nőkkel a törvényhatóságok csak kivételesen, a legritkább esetben rendelkeznek.” (Vikár 1893. 86.) Máshol így ír: „A közös dallam sokszor rávezet az összefüggésre egy egésznek olyan széthullott részei közt, melyeknek együvé tartozását máskülönben nem vennők észre. Ezenkívül a népi dallam, mint a külön nemzeti egyéniségnek egyik erős alapja, csaknem olyan fontos, mint maga a nyelv, és az utóbbit, legalább költői nyilvánulásainak alakjait, a nemzeti versidom kérdéseit, sokszor mindennél jobban magyarázza.” (Vikár 1899. 26.) Vikár kutatópontjainak térképre vetítésével megfigyelhetjük, hogy tervszerűen törekedett a nyelvterület egészének átfogására, gyűjteménye mind a négy, később Bartók által meghatározott magyar zenedialektus területéről tartalmaz adatmintákat (Olsvai 1981. 278). Fonográfhenger-gyűjteménye új perspektívákat nyitott, többek között a variáns- és dialektusvizsgálatok vonatkozásában is, elsősorban a Párizsban bemutatott térképe révén (NMI 68/1900; Sebestyén 1901a; Vikár 1943. 95). Fabó Bertalan írja 1908-ban az egyik balladadallam kapcsán: „Vikár Béla ezen dallamnak huszonkét változatát szedte össze és azokból, meg más megfigyelésekből a dallam elváltozásainak a dialektusokkal való összefüggését akarja levezetni.” Fabó megjegyzi ugyanakkor, hogy ő variánsok ismerete nélkül nem vállalkozhat ilyen feladatra, majd a korabeli modern dallamok, városi népies műdalok folklorizálódá- sának, másodlagos archaizálódásának bizonyítékaiként is Vikár felvételeit említi: „E daloknak kőtára tevője, Kereszty István megütközött a sok ismert nótának felmerült rossz s elforgatott variánsain.” (Fabó 1908. 171. 488.) Korábban, a 19. századi gyűjtők kijavították a „nép hibáit” vagy nem szalonképes kifejezéseit a helyszíni kottás lejegyzéseikben vagy a szerkesztés során, a fonográffelvétel viszont híven őrzi az adatközlő által megszólaltatott, folklorizált formát. Kereszty, a „tanult zenész” megütközéséből következtethetünk arra, hogy helyszíni gyűjtés esetén ő is kijavította volna a hallottakat az általa ismert általános forma szerint, hiszen nem rendelkezett azokkal a folklorisztikai ismeretekkel, amelyek a típus-variáns viszonyrendszert megvilágítják, tehát ebből is látszik, hogy Vikárnak igaza volt a szakzenészek néprajzi képzetlensége tekintetében.47 Ebbe a problémába ütközött népköltészeti gyűjteményének a Kisfaludy Társaság által tervezett kiadása során is, amikor levélben volt kénytelen figyelmeztetni a szövegmódosításokat szorgalmazó kiadót a szöveghűség szempontjának szigorú szem előtt tartására, s „tudományos lelkiismeretére” hivatkozva inkább vállalta a „nehezményezett darabok” egészben való kihagyását, mint a hiteles szövegek módosított közlését.48 A Vikár által felvállalt munka mérete és többoldalú (zenei, folklorisztikai, technikai) szakértelmet igénylő jellege miatt felvetődik az a kérdés, hogy miért nem állandó alkalmazású szakképzett munkatárssal vagy munkacsoporttal végeztek már a kezdet kezdetén egy ilyen nagyszabásúnak tervezett, a történelmi Magyarországon élő népek mindegyikét átfogni szándékozó munkát Nem volt rá anyagi fedezet, pedig a minisztérium néha az előre megszabott éves dotáció fölött további támogatást is nyújtott esetenként (Vikár 1899. 26; NMI 59/1898, 79/1898, 68/1990,77/1905, 29/1906,2/1907,37/1907, 49/1907, 46/1910; Herrmann 1907. 16). Seprődi János már 1901-ben figyelmeztetett a csoportmunka szükségességére: „egy-két ember ebben nem mehet nagyon sokra; csak egyesült erővel lehet a célt ebben megközelíteni, ami 47 „Mátray [Gábor] és Bartalus [István] lejegyzései példázzák, hogy Vikár teljes joggal kritizálhatta a szakzenészeket” (Paksa 1988. 83. 114. jegyzet). 48 Lásd Vikár Béla levele Vargha Gyulához (MTA Kézirattár: Ms 4758/57, eredetileg Vargha Zoltán gyűjteményében).
