Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)

III. AZ ETHNOLÓGIAI ADATTÁR GYŰJTEMÉNYEI - Pávai István: Népzenei gyűjtemény

836 Pávai István

itt éppenséggel nem frázis” (Seprődi 1901. 362). Egyfajta csoportmunka azért már Vikár mellett is megvalósult, hiszen több följegyzés tanúskodik arról, hogy a munkában fiai is segítették, s arról is, hogy néhányan vele párhuzamosan, ha nem is ugyanolyan lendülettel, de részt vettek a gyűjtőmunkában. Kúnos Ignác török népdalokat, Balassa József tájszólási szövegeket, Sebestyén Gyula regösénekeket. Veress Gábor hangszeres táncdallamokat vett fonográfra (NMI 37/1901, 37/1907, 83/1909, 61/1911, 251/1916; Sebestyén 1901b; Herrmann 1907. 17).

Gyakran hivatkoztak később arra, hogy Vikár zenei képzettség hiányában folyamodott a gépi eszközzel való népdalrögzítés lehetőségéhez. Herrmann Antal is így emlékszik vissza a történtek után tizenkét évvel: „Vikár a gyűjtésnek ezt a módját inkább kényszerűségből választotta, de csakhamar meggyőződött arról, hogy ez a mód nemcsak a legegyszerűbb de egyúttal a legcélszerűbb is.” (Herrmann 1907. 16.) Seprődi kifejezetten ellenezte, hogy zenéhez nem értő személy végezze a gyűjtést, mivel ő a fonográffelvétellel párhuzamosan elkészítendő helyszíni dallamlejegyzést feltétlenül szükségesnek tartotta (Seprődi 1909. 143). A múzeum vezetése kezdetben úgy gondolta, hogy a dallamlejegyzés gondja a kötelékében dolgozó komolyzenei képzettségű munkatárs bevonásával megoldható,49 illetve 1904-ben a lejegyzés gépesítésére tett külföldi kísérletekre is felfigyelt: „a németek legelőkellőbb néprajzi], folyóirata a »Zeitschrift für Ethnologie« f. é. 2-ik füzete a phonogrammikus felvételek fontosságáról szól, a mi különösen arra vezethető vissza, hogy Abraham és Hornbostel újabb eljárása segítségével a phonogrammoknak kottára való áttételét többé nem a zenészeknek, ebben a tekintetben teljesen praeoccupált fülére kell bíznunk, a mennyiben az ezentúl a rezgések számát registráló gépecske segélyével fog eszközöltetni, mégpedig absolut pontossággal” (NMI 74/1904).

Kodály már 1903 őszén, amikor először kereste föl Vikárt, s megnézhette az addig végzett munka eredményeit, észrevette Kereszty hibáit. „Kereszty lejegyzései elég vázlatosak voltak. Helyettük ma Bartók lejegyzései vannak a múzeumban, akkor készültek, mikor a 20-as években a Néprajzi Múzeumba volt beosztva szolgálattételre, tanítás helyett” - írja később, majd azt is megállapítja, hogy „Lejegyzései a végső határt jelentik, ameddig emberi fül műszerek nélkül eljuthat. Ezen túl már csak a hangfényképezés következik.” (Kodály 1964b. 455; 1964c. 404; 1989. 167.) Módszerének jelentőségét Rajeczky is hasonlóképpen méltatja: „fel kell hívnunk a népzenekutató figyelmét a Néprajzi Múzeum fonográfhenger-lejegyzéseire, melyek nagyrésze Bartók munkája. Nem azért, mert az ő kézírása, hanem mert a gondos tanulmányozó számára a legtanulságosabb lejegyző-iskola.” (Rajeczky 1948. 28.)

Lajtha egyrészt elismerte a fonográf jelentőségét, pontosan abban, hogy zeneileg képzetlenek is gyűjthettek értékes felvételeket (s itt külföldi példákra utal), Vikár érdemeire is hivatkozott, de ő is szerencsésebbnek tartotta a szakképzett kutatók munkáját: „Vikár kitűnő folklorista volt, ámde nem rendelkezett a szakzenész ismereteivel. Bartók Béla és Kodály Zoltán voltak az elsők, akik teljes felkészültséggel fogtak 1905-ben a fonográffal való gyűjtéshez. Hozzájuk csadakozott később még Kodály Zoltánná, Garay Ákos, Molnár Antal, Lajtha László.”50 (Lajtha 1992b. 32; Lajtha-Veress 1992. 87, 89.)

Vikár mindig méltányolta a nála képzettebbek munkájának magasabb tudományos értékét, de azért nem állt félre: „1905 után 5-6 évig Bartókkal és Kodállyal - megosztva a

49 NMI 59/1898; A néprajzi osztály dalgyűjtése. Ethnographia 1901. 7. 336.

50 Vő. Vargyas 1949. 3: „A fonográf-gyűjtés maga azonban még nem jelenti a zenefolklore-tudomány megindulását is”.