Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
BEVEZETŐ - Fejős Zoltán: Útmutató néprajzi gyűjtemények értelmezésére
44 Fejős Zoltán kát tartja tudományos szempontból elfogadhatónak. A norma és a tényleges gyakorlat ellentmondásának tipikus esetével állunk szemben, amit már a század elején észleltek (Semayer 1913. 188-189), s amely azóta is kíséri a néprajzi tárgyak múzeumi szerzeményezését. Míg az első eljárás a már rögzült és a műtárgypiac által felértékelt néprajzi, pontosabban népművészeti tárgy fogalmát erősíti meg, addig a második elvben annak rugalmas kitágítását, átértékelését vagy az újabb és újabb fogalmi definícióját szolgálja. A laikus közvélemény körében a néprajzi tárgyak iránt megnyilvánuló alkalmi érdeklődés és a hozzájuk fűződő viszony is sokoldalú, bár nem mindig közvetlenül észlelt befolyással van a szakmai tevékenységre. Ez elvileg a társadalmi nyilvánosság szélesebb köre mint a tényleges látogatók, a múzeummal kapcsolatban állók önmagában egyébként szintén heterogén halmaza. A szorosabban kötődők bekapcsolódtak a múzeumi anyag gyarapításába a kezdetek óta.29 A társadalmi, önkéntes gyűjtők tevékenységét 1939-től kezdődően levelezőhálózat szervezésével az Ethnológiai Adattár fogta össze, majd ezen belül 1951-től évente - társintézmények támogatásával - meghirdetett országos hatókörű pályázatot szervezve, irányítva a gyűjtésszervező csoport (Kovács 1939b. 288-290; Gunda 1939f; Tájékoztató 1951; Selmeczi Kovács 1989. 21). A mindmáig meglévő társadalmi gyűjtés azzal, hogy szervezése az adattári keretek közé került, a tárgygyarapítástól fokozatosan s végérvényesen az általános néprajzi gyűjtésre, feldolgozásra állt át, ami az archivális anyag - kéziratok, dokumentumok, fénykép-, dia-, hangfelvételek és újabban videofilmek - nagymérvű gyarapítását szolgálja. A múzeum egészének vagy egyes részeinek - elsősorban a kiállításoknak - kommunikatív környezete tág társadalmi-kulturális teret képez. így a múzeum munkáját elisme- rők vagy a „rajongók”, de a kritikusok, a „becsmérlők” közveden, közvetett hatása a szerzeményezésben, a kiállításban nem lebecsülhető, különösképpen akkor, ha tudatosítjuk: a múzeum nem légüres térben működik. Ki ne hallott volna még a „mit keres ez a múzeumban” látogatói megdöbbenés egy-egy jellemző esetéről, legyen szó rozsdás kerékpárról, műanyag vödörről, „giccses” karácsonyfadíszről vagy akár olyan, a hagyományos néprajzi kánonban vi- tathatadan helyet elfoglaló tárgyról, mint a trágyahordó saroglya, netán a minden díszítéstől mentes mindennapi szerszámnyél, ám amit a művészed múzeumokon iskolázott látogató megbotránkozással vagy legalábbis értetlenkedve fogad egy múzeum vélt különleges értéket konstituáló terében. Mindezen dilemmák befolyásolják a múzeumot egy-egy újabb - talán merésznek gondolt - gyűjtési irány kijelölésében vagy a kiállítási tevékenységben. A látogatói igények és reakciók nemcsak a nemzetközi múzeumi életből ismert hangos ellenkezések avagy meghirdetett elvárások formájában hatnak vissza az intézményekre, hanem a feltételezett és valós vélekedések óvatos mérlegelésének szintjén is. Nagy kérdés, hogy miként lehet kimutatni az ilyen finom hatásokat az intézmény tudományos, ismeretterjesztő tevékenységének minél több területén. A közvélemény és múzeum dimenziónak még két vonását emelem ki. Az első főként szimbolikus, ám nagyon fontos kapcsolatot jelent, a másik a gyűjtemények jelentésváltozásának olyan újabban jelentkező kérdése, melyet a múzeum falain kívülről érkező társadalmi, morális fejlemények idéznek elő. Egy múzeum elhelyezése, épülete, az épület városon belüli fekvése identitásképző tényező. Az intézmény nemcsak gyűjteményei, kiállításai s más, a nyÜvánosságot elérő aktivitása révén, hanem épületével is rögzül tudatunkban. Nem közömbös, hogy egy múzeum 29 A korai adományozók összesített névsorait lásd Jankö 1900c. 34-36; NÉPRAJZI ÉRTESÍTŐ 1908.145-149.
