Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
BEVEZETŐ - Fejős Zoltán: Útmutató néprajzi gyűjtemények értelmezésére
40 Fejős Zoltán ját érinti. Az elméleti szaktudomány kérdésfeltevéseinek egyik új „áttörési” lehetősége épp a múzeummal kapcsolatban mutatkozik (vö. Bouquet 1999; Fejős 1999). Az itt előadottak már a Néprajzi Múzeum és általában a néprajz kapcsolatának elméleti oldalát érintik. Arról a különbségről van szó, ami az elméleti szaktudomány és a múzeumban művelt tudomány között fennáll. Általában is igaz, hogy a múzeumi keretek között folyó néprajzi gyűjtőmunka története, szakmai-elméleti motivációi, gyakorlati kérdései és kényszerű esetlegességekből adódó korlátái eltérnek a néprajz egyetemi, akadémiai sodrától. A különbségek mindkét oldalról megközelíthetőek: a múzeumi tudomány más, mert a tárgyak sajátos kutatási módszereket és felkészültséget igényelnek, az elméleti kutatás pedig eleve igen tág, a vizsgálatok jóval szélesebb körűek, mint amit a múzeumi gyűjtemények lehetővé tesznek. „A múzeum csak egy kötete - írja Michael Ames - a kultúra folyton íródó enciklopédiájának.” (Ames 1993. 58.) Az sem feledhető, hogy a tárgyakból nem lehet mindent kiolvasni az adott népről, kultúráról, a teljesség érdekében más módon is adatokat kell gyűjteni, más jellegű vizsgálatokat is kell folytatni, mint a tárgyakét. Másként hangsúlyozva a kapcsolatot úgy is fogalmazhatunk, hogy a mindenkori „valóságnak”, a „kultúrának” a múzeumok gyűjtési és reprezentációs korlátái, keretei alapján kialakul egy sajátos képe, úgynevezett „múzeumi struktúrája” (Clifford 1997. 218), ami a tárgyak sajátossága, illetve a tárgyak tág értelmezési lehetőségei miatt viszonylag önállóvá is válik. A múzeumi tárgy minden dekonst- rukciós törekvés ellenére őrzi tudománytörténeti mellett morális, esztétikai és közvetett piaci értékét vagy jellegét. Következésképpen a múzeumi anyag nem bármely kultúra egy az egyben kifejeződő leképzése, több is annál, de kevesebb is. Ha történeti alakulását és összetételét nézzük, jobban kifejezi a kutatás változó érdeklődési irányait, mint amennyire tárgyaival érzékeltetni tudja egy-egy szakterület - vagy tágabban: a „valóság” - teljességét. Röviden utalni kell az országos múzeumi intézményhálózat átalakulására is. A Néprajzi Múzeum mint központi intézmény a vidéki múzeumokkal sokrétű viszonyban áll, aminek történetét tanulságos lenne feldolgozni. A kapcsolódási pontok számosak. A századforduló útkeresései, egymást segítő kapcsolatai még jobbára személyesek voltak (vö. Semayer 1903b; Szilágyi 1984b; 1990), amit idővel a szervezett, intézményes kötelékek kifejlődése szőtt át. A vidéki múzeumi hálózat kiteljesedése, gazdagodása a 2. világháború után következett be, s ezzel a néprajzi tárgygyűjtés széles alapokra került, extenzív eredményeket ért el (Selmeczi Kovács- Szabó 1989). A Néprajzi Múzeum központi funkciója a szakismeretek bizonyos központosításában és a szakmai irányításban fejeződött ki. A Néprajzi Múzeum 1939-től (vö. Kovács 1939b. 285-287), majd 1947-től új lendülettel kísérletet tett arra, hogy a vidéki múzeumok tárgyainak nyilvántartási adatait összegyűjtse, s ezzel mint központi adatbázissal kiszélesítse a tudományos munka alapjait. A nagy ambíciójú munka azonban az 1950-es évek elején abbamaradt, központi jellegű gyűjteményként csak az Etimológiai Adattár működése maradt meg, ahova valamennyi magyar múzeum munkatársainak is kötelező volt leadni néprajzi természetű feljegyzései egy példányát, de ilyen funkciója az 1980-as években már annak is visszaszorult.25 A vi25 1941-ben a központi katalógus céljára a veszprémi múzeum cédulái készültek el, 1942-ban a miskolci múzeumét, 1943-ban a kaposvári múzeumét kezdték feldolgozni (DOMANOVSZKY 1942c. 89; 1943b. 65; 1943c. 260). A háború utáni, jobbára csak tervként megfogalmazódó munkáról lásd Balassa 1961. 39. Az adattár közpond funkcióját a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja erősítette meg 1950-ben azzal, hogy elrendelte - kilátásba helyezett szankciók mellett - minden helyi, vidéki múzeum gyűjtőköre területén végzett néprajzi gyűjtés adatainak egypéldányos beszolgáltatását az Etimológiai Adattár részére (Balassa 1980. 546-547).