Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Gráfik Imre: Mesterséggyűjtemény
Mestersépgjűitemém 339 Az 1910-es évek gyűjtéseivel kapcsolatban a későbbi mesterséggyűjteményt is gyarapító Györffy István munkásságáról részletes feldolgozással rendelkezünk (lásd SZILÁGYI 1984c). A beszámolók és a tárgyjegyzékek alapján Györffy 1909-es (nagykunsági és Tisza-vi- déki), 1910-es (Hont megyei) és 1911-es (Fekete-Körös-völgyi) gyűjtőútjain - a tanulmány írójának csoportosítása szerint - a szűkebben értett „háziipar, kismesterség” körében 34 darab tárgyat gyűjtött (Szilágyi 1984c. 583 táblázata). A korszakból megemlítendő még egy jelentős gyűjtés, mely természetesen nemcsak a később önállósult mesterséggyűjteményt gyarapította, hanem más kollekciókat is. Sztripsz- ky Hiador 1911-ben adta le jelentését6 a Tiszabogdány, Rahó, Kőrösmező központú gyűjtő- útjáról. Az 507 tételt tartalmazó kollekcióban (ltsz.: 88270-88813) között megtalálhatók a szövés-fonás eszközei (például több írott guzsaly)7 és más kézműves-tevékenység, illetve mesterség tárgyai is. Itt közbevetőleg ki kell térnünk a Néprajzi Múzeum korabeli vezetésének a gyűjteménygyarapítási eljárásokkal kapcsolatos kritikus önértékelésére. Az 1902 és 1913 közötti évek szerzeményezési tevékenységét áttekintő írás elmarasztalja a ,Jankó-aerát”, mondván, hogy a 30 000 tárgy „java részét nem szakemberek, hanem jóakaró dilettánsok gyűjtötték (így pl. a falu egész anyagát a falusi jegyzők). [...] A 30 000 darab tárgy a lefolyt 8 és 1/2 év alatt 110 000 darabra emelkedett... A tárgyak szaporulata a Xántus, Jankó s Szalay Imre báró elém rajzolta program szerint arányosan terjeszkedik ki a magyar, a magyarországi nemzetiségek, a szomszédság, a kétrendbeli magyar rokonság, az ázsiai és a primitiv népek tárgyaira.” (Semayer 1913. 187.) A továbbiakban kifejtettek azonban - akár mai viszonyainkra vetítve is - rendkívül tanulságosak: „Hangsúlyozandó itt, hogy a mostmár szakemberektől gyűjtött 80 000 tárgy a Jankó- aera 30 000 db.-jától abban is különbözik, hogy a letelt években már csak szorosan muzeális, mondhatom elsőrangú értékű tárgyakat fogadtunk be a gyűjteménybe” - írja, de néhány sorral alább a következők olvashatók: Jellemzi e korszakot többek között az is, hogy ebben az időben, részint a művészi műveltség fejlődése, részint a megélhetés általános megnehezülése következtében, mindazok a tárgyak, miket a culturális élet tárgyi bizonyítékaiként a néprajzi múzeumokba gyűjtünk, hazánk- de világszerte oly általános keresletnek örvendettek és árban oly annyira emelkedtek, hogy az eredeti tervünket, hogy tudniillik az ország vidékeit személyesen kutatjuk fel, mind ez ideig erősen hátráltatta. A mikor 1895-ben a nemzeti múzeumba kerültem, egyeden egy néprajzi gyűjtőnk volt, egy rácz asszony. Ma bármely délelőtt folyamán versengve kilincsel nálunk a sok élelmes székely és zsidó, házaló régiségkereskedő, akik csak úgy hordják a szebbnél szebb hímzést, edényt, faragást. És hiába a legerősebb fogadalmunk, hogy ezentúl lehetőleg magunk fogunk gyűjteni. Az a gondolat, hogy a mit ezek a házaló kereskedők előttünk kiterítenek, még hozzá a legtöbbször aránylag olcsó árakon, (hisz nincs rajtuk se hivatalos útiköltség, se napidíj, se borravaló, se szállítási költség) azonnal elvész a magyar kultúra számára, a mint gazdáik küszöbünket átlépik, de sokszor változtat elvünkön, ... és bizony a- végén is kiválogatjuk a batyukban czipelt dolgok legjavát, a mit az osztályban dolgozó szakértő kollégáimmal együtt olyannak szemeltünk ki, a mit sem a belföldi, sem a külföldi kufárok prédájára odadobnunk nem szabad.” (Semayer 1913.188.) (Az említett „rácz asszony” föltehetően azonos a már hivatkozott Brinza Máriával, „az osztály rendes gyűjtőjével”, akinek a neve ilyenformán természetesen több gyűjtemény gyarapításánál is szerepel.) 6 NMI 8/1911. 7 Ltsz.: 88451, 88454-88455, 88460-88462.
