Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)

I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Katona Edit: Textil- és viseletgyűjtemény

Textil- és viseletgvűjtemém 235

legavatottabb tudományos kutatók és az utókor számára. Bár ma már fokozottan ügyelünk a tárgyvédelemre (kiállításkor nincs szögelés, ragaszkodunk vitrin használatához), mégis elszomorítóak a tapasztalatok. Fél Edit nyomán ezért szorgalmazzuk egy úgynevezett kiállítási kollekció létrehozását, mely eredeti, jó minőségű, de nem a legféltettebb tárgyakból és esetenként a pótolhatatlan eredeti darabok kiváltására rekonstrukciókból (például matyó lobogós ujjú férfiing) állna (Fél 1970. 23-24).

Fél Edit kezdte el a restaurátorokat speciálisan a textíliák kezelésére neveim. A tisztítás, restaurálás a gyűjteménytől szervezetileg elszakadt, s esetenként sok kiállítási feladattal megterhelt restaurátorok miatt ugyanolyan problémákkal küszködött, mint amilyenekkel napjainkban találjuk magunkat szembe. Tényleges restaurálásra ugyanis csak igen kevés tárgynak volt és van esélye.

Az 1950-es és 1960-as években nem került napirendre az állandó kiállítás ügye, de az egyéb kiállítások száma erősen megnőtt. Három nagy bemutatkozás épült a gyűjteményre, közel 60 kisebb pedig felhasználta anyagát. A textil- és viseletgyűjtemény számára az állandó kiállításoknál is nagyobb lehetőséget és feladatot jelentett az 1953-ban megnyílt és 1957-ig fennállt Magyar népviseletek története című kiállítás. A gyűjtemény első „saját” kiállításán Fél Edit a népviseleteket földrajzi rendben tárta a látogatók elé, miközben a háttérben a tájegység népi textilművészetéből is ízelítőt adott. A bevezető részben a népviseletek történeti alakulását régi metszetekkel és a közelmúltig fennmaradt régies vonásokat őrző viseletdarabokkal vázolta fel. A téma bemutatásakor azzal az újdonsággal élt, hogy a viselet szerkezetét is fölvillantotta egy sokszoknyás kapuvári női öltözet segítségével (Fél 1955). Úgy tűnik, hogy a kiállítási bábuk megformálásában az 1940-es évek jelentették a fordulópontot. Ezen a kiállításon franciaországi tanulmányai nyomán - és nyilván babák híján - Fél Edit remek szobrászi képességével, pusztán a ruhadarabok kitömésével „domborműszerűen” plasztikus figurákat teremtett, papírmasé „féltesteket” használva alapul (K. CsillÉry 1993. 39). Az 1960-as évektől a sematikus arcú babák terjedtek el, bár Fél Edit kísérletezett olykor kifestett arcúakkal is (Néprajzi Értesítő 1970a. 13; Tálasi 1980b. 502: 4. ábra). A bábura való öltöztetést - gyakran a helyi parasztasszonyok közreműködésével - hitelesen oldotta meg, ami a múlt század vége óta követett gyakorlatnak megfelelően az öltözet minden darabjának feladásával járt. Fél Edit már gyűjtéseiben is életképekben gondolkozott, ezért szerezte meg a korábban már említett nagy együttessorozatokat. 1968-ban a Paysans et bergen; Parasztok - pásztorok című párizsi és budapesti nemzeti galériabeli kiállításon a közönség tetszését és a szakma elismerését éppen ezekkel a jelenetekkel (például a szakmári vacsorázó családnak, a mezőkövesdi elöljáróság ülésezésének felidézésével) vívta ki. „A teljes magyar népterület figyelembevételével, az egyes etnikai csoportok instruktiv kiemelésével a kiállításon bemutatásra kerül a paraszti élet egész rendje, a korosztályok sajátosságaival, elvonulnak előttünk bizonyos hétköznapi munkák, a termelés momentumai, az élet jelentős állomásai - a születéstől a hidegágyon való búcsúvételig -, a közigazgatásba való beilleszkedés egy epizódja és záradékul... bepillantást kapunk a népművészet fogalmának egyik utolsó, vitatott kérdésébe: az alkalmazó és képzőművészeti törekvésekbe.” (Néprajzi Értesítő 1970a. 9.)

Az 1930-as évekhez hasonlóan az 1950-1960-as évektől kezdődően is pártolta a szakma és a múzeum a népművészet ápolásának, felélesztésének mozgalmát. A népi iparművészeti szövetkezetek, egyéni alkotók akkor és azóta is merítenek a gyűjtemény anyagából. Más gyűjteményekhez hasonlóan itt is létrehozták a törzsanyagba soha nem tartozó, attól elkülönítve kezelt új népművészeti textil (ÚNT) kollekciót.