Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Katona Edit: Textil- és viseletgyűjtemény
234 __Katona Edit A textil- és viseletgyűjteményben, akárcsak az egész múzeumi nyilvántartásában a legnagyobb változást az 1950-ben bevezetett új leltározási és nyolcpontos leírókartonozási rendszer hozta, mely a tárgyak részletes adatolását kötelezően írta elő. A ma is érvényes szabályzatot Magyarországon Fél Edit honosította meg franciaországi tanulmányútja nyomán. Hatására valósult meg a földrajzi és tárgyi utalórendszer (K. CsiLLÉRY 1993. 39). A gyűjteményben szintén ekkor vezette be a „technikai dossziét” az egyes tárgyakra vonatkozó információk összegyűjtésére. Útmutatásával és részvételével kezdődött el tárgycsoportonként haladva a leírókartonok új típusúra cserélése. Folytatódott a raktárrendezéskor előkerült leltári szám nélküli tárgyak nyilvántartásba vétele és az egy leltári számot viselők szétosztása, újraleltározása. Az utóbbi munkában a szakszerűség sokszor csorbát szenvedett, mert nem fordítottak elég gondot a korábbi beszerzések újraazonosítására; a meg nem talált eredeti leltári számok híján sok esetben elvesztek a tárgyak fontos adatai, és az új számra vételezés ténye sem mindig került az eredeti leltárcédulákon feljegyzésre. Ez a több ezerre becsülhető tétel (vö. 4. számú melléklet) a korszak nagy gyarapítási értékét némileg csökkenti. Sajnálatos, hogy éppen a legnagyobb együttesek (mint például a matyó iskola, elöljáróság és koldustársulat, valamint a szakmán kelengye, egyes halottas együttesek) gyűjteményi dokumentációinak elkészítésére Fél Edit nyugdíjazása után már nem kapott lehetőséget. A kötelezően előírt mozgási naplón kívül Fél Edit rendszeresítette a gyűjteményben máig használatosán a felajánlott tárgyakhoz az átvételi könyvet, az új szerzemények nyilvántartásához a házi leltárkönyvet és a kutatói naplót. A nemzetközi cserék céljából pedig ekkor jött létre a törzsanyaghoz sohasem tartozó, attól elkülönülten kezelt csere-ajándék (CSA) gyűjtemény. 1947-ben, amikor a gyűjtemény ténylegesen önálló egységgé vált, és fokozatosan kikerült belőle az ott őrzött nemzetközi textil- és viseletanyag (már csak elvétve akadnak eredethely tekintetében rosszul meghatározott, nem ide illő darabok), megkezdődhetett a dobozok szekrényekre való kicserélése, ami a munkálatok abbamaradása miatt csak részleges eredményeket hozott. De így is lehetővé vált, hogy a nagy értékű teljes viseletek együttes elhelyezést kapjanak. Az 1960-as évek végére a gyűjtemény kinőtte a raktári helyiségeket, és a zsúfoltság újból komoly gondot okozott. Az állagmegóvást a sötétítőfüggöny, a villanyvilágítás és a fűtés kiiktatása, a naponkénti takarítás, portörlés, porszívózás, a rendszeres molyirtás (naftalin, majd kámfor, globol és permetezéses eljárás), a prémes bőrholmik évenkénti szellőztetése, kirázása és minden hónapban a polcok petróleumos és a dobozok benzines ruhával való letörlése szolgálta. 1965-től a raktározási és nyilvántartási feladatok nagy része Horváth Teréziára hárult. A műtárgyak állagvédelme szempontjából máig sarkalatos kérdés kiállításokon való szerepeltetésük. A 19. század végétől kezdve felhasított ingek, átlyukasztott talpú csizmák jelzik - csak a legkirívóbb példákat említem -, hogy szakszerűtlenül bántak a műtárgyakkal. Fél Edit már finomitotta a módszereket, de ő is gombostűzte a tárgyakat, kíméletesnek tartott képakasztó tűszöggel a bábukra szögelte az öltözetdarabokat. A szoknyák aljának széttartására bevezette azt a kiállítási megoldást, hogy nem rozsdásodó vörösréz drót merevítőt férceit a textilhez. A kiállításokkal kapcsolatos károsodások tapasztalása (amihez hozzájárultak még a tisztítás, rovarfertőzés, porosodás, fakulás ártalmai) vezette annak a máig ható, de a gyakorlatban véghez nem vitt elvnek a megfogalmazására, hogy minden jelentős tárgyféleségből, fontos együttesből a gyűjteményben három darabnak kell lennie: egy az állandó kiállítások számára, egy az alkalmi bemutatásra és kutatásra, s egy szigorúan raktárban megőrizve a
