Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
BEVEZETŐ - Fejős Zoltán: Útmutató néprajzi gyűjtemények értelmezésére
12 Fejős Zoltán ra. Ennek a magatartásnak és az ilyen múzeumtörténeti szemléletnek megvan a társadalom- történeti háttere: motivációi legtágabban a polgári erényekből, a nemzeti kultúra ápolásának nemes gesztusaiban testet öltő nemzetállami fejlődésből származnak, s a megvalósítást a pozitivista tudományeszmény határozza meg. A múzeumok történetének másik, újabban kirajzolódó típusa másként meséli el az intézmények alakulását. Itt más a cél. Anélkül, hogy a szerzők lebecsülnék a múzeumok stabilitását, az intézményféltés és önbecsülés értékeit, a történetmondás elfogultságait ki akarják küszöbölni. A szemlélet határozottan kritikai jellegű. Nem az eseménytörténet vonzásában áll, hanem inkább a történeti folyamatokat előidéző hatóerők összefüggéseire, következményeire érzékeny, melyek rekonstrukciója rendszerint az adott intézmény múltjához képest általánosabb tanulságokkal is jár. Az egyenes vonalú fejlődést kritikával illetik. Egyrészt azért, mert ez nem vesz tudomást az intézmény alakulását erőteljesen befolyásoló, de első látásra nem kézenfekvő vagy elhanyagolhatónak tartott körülményekről. Olyasmikről, mint például a múzeumok közötti vetélkedés, az elsőbbség kivívása egy-egy új terület tárgyainak megszerzésében vagy a birtoklás érzésének diadala, csak a legutóbb esett szó a múzeumok történeti irodalmában (Penny 1998). A gyarapítást, a múzeumi munkát kísérő negatív adottságokkal - például pénzhiány, a különböző szintű döntéshozók értetlensége stb. - ugyan a más, hagyományos nézőpontú munkák is szoktak számolni, de számukra ezek a még sikeresebb fejlődés mindig, mindenütt meglévő akadályait jelentik. Másrészt a nehézségek szokványos számbavétele mellett a fejlődés hátterében lévő tágabb szemléleti, ideológiai közeg s annak a múzeumi tevékenységre tett hatása rejtve marad. A nyilvánvaló különbségek ellenére a két lehetséges múzeumtörténeti megközelítést nem egymás kizárólagos ellentétének kell tekinteni. Kétségtelen ugyanakkor, hogy ez utóbbi módszerrel jobban bele lehet helyezni egy-egy múzeum, gyűjtemény vagy gyűjtő, kutató működését a szélesebb társadalmi, kulturális összefüggések rendszerébe, mint a másik eljárásmód esetében. Az is előnyként könyvelhető el, hogy ez a megközelítés rendszerint mentes - illetve mentesíthető - az önigazolásoktól, az ideológiai felhangoktól, amik az intézmények, a gyűjtemények és a kutatók munkásságáról fölhalmozott becses adatokat és az elemzések értékét gyakran megterhelik a hagyományosabb felfogású bemutatásokban. A tudománytörténetben az általános történeti, eszmei körülmények és a kutatási gyakorlat mindenkori összefüggéseit, a tudományos módszerek, értékelések előfeltevéseit s az ezekből származó következményeket rekonstruálni kívánó eljárást George W. Stocking amerikai antropológus „historicista” történetírói módszernek nevezi, a hagyományos „pre- zentista” irányzattal szemben, mely a mából tekint a múlt eseményeire, nagy alakjaira, intézményeire, s mindezeket a maiakhoz vezető előzményekként kezeli (Stocking 1968). A múzeumtörténetben az ilyen történeti önreflexió, a bevett eljárások politikai, ideológiai és ismeretelméleti összefüggésrendszerben való elhelyezése az 1980-as évektől erősödött meg. Ez a felfogásbeli váltás két tágabb összefüggésbe illeszkedik. A háttérben egyrészt a múzeumok tudományos, társadalmi, ideológiai szerepének átalakulása, a róluk való gondolkodásban bekövetkezett szélesebb körű változások állnak. Másrészt e kritikai látásmód előtérbe kerülése kifejezi a tudományos gyakorlat tudományelméleti s tudománytörténeti megítélésének általánosabb szemléleti átalakulását is. A néprajz, a kulturális antropológia, az etnológia területére szűkítve a figyelmet, ennek a két egymással szorosan összefüggő áramlatnak több vonása említhető. Bár az okokat és ismertetőjegyeket ezúttal nem tekinthetjük át hiánytalanul, röviden feltétlenül ki kell térni - másoktól eltekintve - három olyan szempontra, amely jól jel
