Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)

I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Szilágyi Miklós: Halászatgyűjtemény

122 Szilágyi Miklós

lamely kiállításon). A nagyhalász-szerszámkészlet ugyanilyen módszerű „megszerkesztése” azonban - mivel a kerítőhálófélék hiányoznak, vagy nem a legjellemzőbb darabok, gyakran töredékek vannak a gyűjteményben - aligha lenne megnyugtató módon elvégezhető.

E rekonstrukciós művelet közben alig építhetnénk a tárgygyűjtéskor szerzett és a leírókartonra gondosan feljegyzett adatokra. Az 1950-es évek óta is - tehát amikor már a muzeológiai elvek szerint ez elvárható lett volna - ritkán vállalkoztak arra a halászati tárgyak gyűjtői, hogy feljegyezzék: a „sok” (pontosan számba sem vett) azonos formájú, funkciójú halászati eszköz közül kiválasztott egyeden varsa vagy egyetlen, cserepcsíkra mint tárolóeszközre felszedett véghorog vajon hány ugyanilyen (illetve méretben, apró részletekben mégiscsak más) példányban - valamint egymással társítva és/vagy más eszközökkel kiegészítve - alkotott „akkor és ott” még elfogadható - átlagos, normaszerű, ideális - szerszámkészletet.

Ismerve a múzeum folyamatosan fennálló gazdasági és raktározási nehézségeit, megvalósíthatatlanul maximalista követelmény lett volna, lenne ma is, hogy a kisipari műhelyek teljes szerszámkészlete múzeumba mentésének analógiájára egy kishalász, egy orvhalász, egy nagyhalászcsapat stb. minden eszközét - egy-egy működőképes halászüzemet - mintegy „in situ” bevigyen a múzeumba az eszményi megoldásokra törekvő muzeológus. Az ilyen ötlet nemcsak azért megvalósíthatadan, mert az 50-100 perion anyagú hálóvarsa, a 10-15-20 cserepcsíknyi véghorog és a kiegészítő sok egyéb háló, segédeszköz, motoros ladik stb. együttes ára akár a milliós nagyságrendet is közelítheti, tehát megfizetheteden. Ráadásul (ezt is illik mérlegelnie minden muzeológusnak) messze nem „százszoros” forrásértékű száz varsa, mint egyedenegy. Azért is üluzórikus, tehát megvalósíthatadan az ötlet, mert hiába vinnénk múzeumba a halász szerszámoskamrájának összes darabját, mégsem tudnánk szemléltetni: hogyan és milyen mértékben szokta kiegészíteni az alkalmilag tárgyiasuló halásztudás, a változó és változatos körülményekhez alkalmazkodás képessége mind a „még elfogadható”, mind az „eszményi” szerszámkészletet. Hiszen - adatgyűjtői tapasztalatból tudom - az „itt és most” vízrajzi és halélettani adottságokhoz hozzáigazított, hulladék hálóból, szedett-vedett anyagokból sebtében elkészített ideiglenes (csekély értékű, az alkalmi használat után kiselejtezett) eszközkonstrukciók is hozzátartoznak bármely halászüzemhez.

Ami a publikáltságot illeti: a téma kutatásának A gyűjtemény szakirodalmi hagyományai miatt eléggé ellentmondásos

feldolgozottsága helyzet alakult ki. A tárgyak tekintélyes része

(még a hálósúlyok, úszók, horgok s egyéb eszközelemek is) az elmúlt száz év halászati publikációiból ismerhető, pontosabban: ismertnek tűnhet. Ha egyértelmű fogalmazásra törekszem, hozzá kell ugyanis tennem: nem a gyűjtemény tárgyait mutatják be, inkább Herman Ottó tárgyszemléletét közvetítik mind a halászati, mind a gyűjteményismertető publikációk. Azt tudjuk tehát a gyűjteményben őrzött halászeszközökről, amit jeles elődünk annak idején elegendőnek ítélt leírni, lerajzolni/lerajzoltat- ni. A méretet például sohasem adta meg; még az egymás mellett elhelyezett ábrák sem azonos léptékűek; az eszközöket bemutató rajzok többsége eltekint az egyedi sajátosságok akár csak jelzésszerű ábrázolásától, csak a típusba sorolást igazoló főbb alaki jellemzőket és a funkcionális lényeget akarja egyértelművé tenni. Nem végletesen sematizáltak persze ezek az illusztrációk, hiszen ha fellelhetők a gyűjteményben maguk a tárgyak, némi nehézséggel ugyan, de elvégezhető az azonosítás. De - ez a legfeltűnőbb - minden ábra azonos szemléletű: az, amelyik bizonyíthatóan valamely gyűjteménydarabról készült; az, amelyik a „terepen” megfi-