Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Szilágyi Miklós: Halászatgyűjtemény
Halászatgyűitemém 117 és leírt, s utóbb (de már 1900 előtt, vő. Jankó 1900c. 33-34, 37) a múzeumi állományba került tárgyakkal. Annál is könnyebb az azonosítás, mert a millenniumi kiállítás előkészítésekor- úgy tűnik - már lényegesen kevesebb halászati, sokkal több pásztoréleti tárgyat gyűjtött (vö. Herman 1898). „1893-tól kezdve rendszeres pásztoréleti anyaggal toldotta meg” az 1885 előtti halászati gyűjtését (Lambrecht 1916. 24), bár kevesebb volt az új halászati anyag, mégis újdonságként hathatott, mert „az egésznek beállítása, csoportosítása, zamatja utolérhetede- nül mesteri, mély intuiczión alapult” (uo. 26). Az 1885-ös tárgyjegyzékből kellő biztonsággal lehet tehát következtetni az elméleti és/vagy módszertani megfontolásokra, ám a tárolási, bemutatási lehetőségekre ügyelést, az érdekességek, kuriózumok iránti fogékonyságot és az esedegesség árulkodó jeleit egyaránt mutató gyűjtői gyakorlatra is, mely azután - véleden- jeivel, következedenségeivel együtt - évtizedekre mind a halászati kutatások, mind a tárgygyűjtések afféle „kánonjává” avatódott. E „kánon” sarkalatos pontja Hermannak a halászat „ősfoglalkozás” voltát igazolni akaró monográfiájában következetesen alkalmazott módszertani eljárásból könnyen levezethető. Abból az egyszerű alapképletből tudniillik, hogy mindazokat a halászeszközrészeket, melyeknek alaki párhuzamait az ősrégészeti leletek között megtalálta, az „ősi” eredet vitatha- tadan érvényű bizonyítékaként kezelte; ezért emelte azokat a néprajzi tárgy rangjára. Sorozatokat gyűjtött tehát - újra meg újra hangot adva az „éppen olyan, mintha” tartalmú rácso- dálkozásának - a háló- vagy horogsúlyok és -úszók különböző anyagú változataiból, valamint a horogkészséghez nem tartozó horgokból. Az 1885-ös tárgylistából 40 valószinűsíthető há- lóhoz-horoghoz nem tartozó súlynak vagy úszónak, 28 pedig felszereletlen horognak. Az első Herman-gyűjteménynek több mint harmadát tehát csak az „ásatag tárgy” és a „néprajzi tárgy” közveden összehasonlíthatóságának illúziója tette gyűjteménydarabbá. Ott voltak ezenkívül már az első gyűjteményben mindazok a halászéletmód és halfogás szempontjából eléggé periferikus eszközök, melyeket szintén „ősrégészeti vonatkozásaik” miatt tekintett kiemelkedő értékűnek, vagyis a közveden összehasonlításra alkalmasnak (vö. Herman 1887a. 161— 218). Például a halászok barkácsolta zsírszedő és evőkanalak (5 darab), a nádvágók és bozót- irtók (10 darab), a beszakadt véghorog megkeresésére, kiemelésére szolgáló fentük (2 darab). És ott voltak a csíkászok „kvázi ősrégészeti” felszerelési tárgyai: a lapibot, a csíkszűrő, a csíktök (2 darab), a csíkputtony, a véter nevű csíktartó kosár. A valóban halfogásra szolgáló tárgyak közül csak az ősrégészeti párhuzamai miatt „legfontosabbnak” Ítélt szigonyokból (persze többnyire nyélre nem szerelt vasakból) volt nagyobb sorozat (26 darab). Az egyeden kisméretű kerítőháló (pinty), a hat varsaféle (csíkkas vagy csíkvarsa, kárászvarsa vagy dobvarsa, öregvarsa, szárnyasvarsa, pisztrángvarsa, bocskorvarsa), a téli szák (Petrahóról), a marázsaháló (Székelykeresztúrról, mely a „székely vezetőhálóval” azonosítható, nem „állítóhalászati” eszköz), a métháló (Tápéról), a két darab (bizonyosan balatoni) eresztőháló, a két dobóháló (vetőháló és rokolyaháló), a két keceféle (tur- bukháló vagy hosszúkece Köröstarcsáról és kece vagy kuszakece), az egy tapogató eléggé esetleges kiválasztásról árulkodik. És arról is, hogy a viszonylag kisebb méretű, könnyebben elhelyezhető darabokat részesitette előnyben, a bonyolult installációt, hatalmas teret igénylő nagyhálókról eleve lemondott: úgyis „beszélnek” róluk a hálósúlyok. Az 1885-ben már meglévő gyűjteményhez képest A magyar halászat könyve megjelenéséig eltelt alig két esztendő nem hozott számottevő tárgygyarapodást. De mert a tárgyak- a nagyszámú eszközrész is - az ősrégészeti párhuzamok leírásával, ábráival együtt jelentek meg, a „halászat ősfoglalkozás” gondolat cáfolhatatlan bizonyítékaivá avatódásukat, ezzel együtt éppen ezek további gyűjtésének elsőrendű muzeológiai feladatként való elfoga
