Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Szilágyi Miklós: Halászatgyűjtemény
118 Szilágyi Miidós dását természetesen nem a kiállítás, hanem a monográfia hatásának, osztatlan sikerének tulajdoníthatjuk. A további gyűjtésre serkentő hatásnak állandó motívuma lett a lelkes példakövetés, mely a „Hermán nem juthatott el mindenüvé, egy általa fel nem keresett - vagy: alaposan meg nem ismert - vidék halászatának néhány apró adalékával szeretném tehát kiegészíteni a hatalmas művet” tartalmú tiszteletteljes korrekciós szándékként fogalmazódott meg. Ha mégis akadt érdemi kritika a nagy műről - Jankó János (Jankó 1900a) természetesen ilyennek szánta A magyar halászat eredetét -, a polemikusán kinyilvánított, olykor igen élesen fogalmazott ellenvélemény sem érintette a kialakuló néprajzi muzeológia számára legfontosabb kérdést, azt tudniillik, hogy vajon az éppen olyan tárgyak (és terminusok) szaporítása jelenti-e az őstörténeti irányú tárgyi etnográfia számára az elsőrendű feladatot. Terepmunkát végezve Jankó is arra törekedett csupán, hogy további eszközváltozatokkal egészítse ki - a múzeum halászati gyűjteményében, illetve az átalakulási tendenciák felvázolására is vállalkozó monográfia egyik fejezetében (Jankó 1902a. 302-377) - a balatoni „őshalászat” Herman munkájában már hatásosan ábrázolt összképét. A „példakövetés” jól lemérhető azon, hogy a halászatot a század első évtizedeiben az egyik legfontosabb témának tekintette a honi etnográfia. A felfokozott érdeklődés eredménye nem csak a nagyszámú publikáció (lásd részletesen Szilágyi 1978b). A 20. század első két évtizedében szerveződő vidéki múzeumok majdnem mindegyikében a halászatot (és a pásztoréletet) már a legelső kiállításokon önálló egységként mutatták be, ám ennek az egykorú leírások, szerencsés esetben fotók alapján igen archaikusnak tetsző halászati anyagnak csak kis részét foglalták bele annak idején egy-egy halászati leírásba (Szilágyi 1990. 28-32). Még arra is akadt példa, hogy az ősrégészeti leletek és a néprajzi tárgyak tüzetes összehasonlításával, illetve az „ősembertan” szolgálatába állítható „ősi halászeszközök” gyűjteménnyé fejlesztésével valaki közvetlenül kapcsolódott a korszak a „néprajz a jelenkor régészete” szlogenjében kifejeződő muzeológiai törekvéseihez (lásd például Csallány 1907; Orosz 1905). A halászat iránti általános érdeklődés tükröződik természetesen a Néprajzi Múzeum halászatgyűjteményében is. Az etnográfia egészét orientáló mestereknek - Bátkynak (1903), Györffynek (1933), Viskinek (1932) - és közveden munkatársaiknak - például Gönyeynek (1926; 1937; 1942) - éppúgy vannak terepmunkán alapuló halászati közleményei és tárgygyűjtései, mint az 1930-as években indult generáció tagjainak: Gunda Bélának (1934; 1938; 1964; 1966), Domanovszky Györgynek (1942), Morvay Péternek (1937; 1940) vagy a még újabb generációhoz tartozóknak: például Diószegi Vilmosnak (1950) és a gyűjtői tapasztalatait külföldre távozása után kamatoztató Csermák Gézának (Rohán-Csermak 1963). A téma iránti - legalább átmeneti - érdeklődéssel is összekapcsolódó, de a múzeum több más munkatársának is köszönhető folyamatos, bár lassú tárgygyarapodás csupán annyit módosított a Herman által kijelölt és hallgatólagosan tudomásul vett koncepción, hogy némiképp nőtt a szerszámok száma. És nemcsak az „archaikus” fogóeszközöké, hanem az anyag- használatban bekövetkezett változásokat (például a gyári horgok felhasználását) hitelesen dokumentáló változatoké is. Az őstörténeti igényű következtetések fontos argumentumaiként számon tartott „ősi” eszközök, eszközrészek, tárgytöredékek gyűjteménybe sorolása viszont továbbra is jellemző maradt. Az 1950-es évek óta több új, a tárgyhasználattal is összefüggő szempont fogalmazódott meg a halászati publikációkban, ez azonban alig volt hatással a gyűjteményre. Azért sem lehetett számottevő ez a hatás, mert a halászatgyűjteményt gyarapító terepgyűjtések inkább al
