Madarassy László: Nomád pásztorkodás a kecskeméti pusztaságon (A Néprajzi Múzeum tudománytörténeti sorozata 2; Budapest, 1990)

3. Pásztortanyák

A cserénynél a szerint feküdt le a jószág, a hogyan iszoktatták ; a nagy gulya például az egész cserényt, mig a „kurta" csak az állófát feküdte körül ; ha az állófát a cserény másik oldalára állították, akkor a jószág utánna ment s ott hevert le. A hol több gazda jószágából alakult ki a gulya, ott az egy gazdához tartozók „tőkében" összefeküdtek. A jószág elnyugvása és a vacsora elköltése után, ha szép, csöndes este volt, még egy darabig elpipáztak, elévődtek, elmesélgettek, tamburáztak, a tűzhely parazsa körül, vagy az eleségestaliga tetején, a honnan a bojtárok tapasztalatlanabb és fiatalabb részét a taliga rúdjának emelésével sokszor lebillentették. Lenyugvás alkalmával mindenkinek megvolt a maga helye. A számadó ott hevert le az eleségestaliga rúdjánál, a belső oldalon, a bojtárok köröskörül, a fekvő jószág külső oldalán, arányosan elosztva, subába takaródzva, furkósbottal fölfegyverkezve, komondorok őrködése mellett. Egyedül a lakos nem feküdt le, hanem járt-kelt, „őgyelgett" a cserény körül vagy a jószág között. Ha az éjjeli legeltetés ideje közeledett és a lakos nyergelni kezdte a hátaslovakat, a számadó is fölneszelt, megkérdezni, hogy milyen idő van, nem történt-e valami s azután aludt tovább. A bojtárok azonban fölkeltek, fölzavarták és megindították a jószágot, de mindezt a legnagyobb csöndben, ostorpattogás, kiabálás nélkül. Ha az éjjeli legelésből visszatért a jószág, újra lepihent mindenki. Reggel a jószág fölolvasása következett, majd a „früstök" s azután a bojtárok mentek a jószággal, legeltetni ; estig vissza sem kerültek ; mindegyik vitt a tarisznyájában egy darab kenyeret, szalonnát s a hol ráért, itatónál, delelésben, harapott egyet. A lakos, a mint elvégezte a reggeli takarítást, lepihent ; a számadó is, ha nfem volt a legelőn, vagy nem járt ügyes-bajos dolgai után, nagyokat aludt ilyenkor a cserény enyhelyében. Bornak, pálinkának a cserényben nem volt helye, éppenúgy asszonyfélének sem ; a tele kulacsokat ide leginkább a vendégek hordogatták, az asszonyok pedig csak egyszer, Pünkösdkor, látogathattak el a cserényhez. — Tgy kívánta mindezt a rendtartás ! Ennek a rendtartásnak ma csak foszlányai vannak már s azoknak sincsen sok súlya, értelme. Azóta, hogy a hatóságok mind sűrűbben avatkoztak bele a pusztai igazságszolgáltatásnak, jószáglegeltetésnek, cserényköltöztetésnek magától fejlett rendjébe, hanyatlásnak idült, majd az emlékezetből is elmosódott. Láttuk a cserény hivatását a kecskeméti pusztaság pásztorainak életében, megvizsgáltuk szerkezetét, összeállítottuk felszerelését, kikutattuk rendtartását, most még vessünk egy két pillantást azokra az okokra is, melyek a cserényt egykor és ma helyváltoztatásra kényszeritették, illetve kényszeritik és hogy ez a helyváltoztatás milyen időközökben ment és megy végbe. Ezekre a kérdésekre nagyrészben megfelel az a két nyilatkozat, a mi a Herman Ottó és Kada Elek között lefolyt vitában erre vonatkozólag napvilágra került. A vita ugyanis megszóllaltatta iígy a kecskeméti jószágtartó gazdákat, mint a bugaczi pásztorokat ; az elsők nevében Szegedy György gazdasági tanácsnok nyilatkozott, mely szó szerint a következő : ... „a cserények soha, egy tavaszon sem kerültek ugyanazon helyre, a melyen az előző évben állottak s nem is maradtak tavasztól őszig egy helyen soha sem, ősidőktől kezdve az volt a szokás, hogy keményebb, vagy gyöpes helyről minden két hétben, homokos helyről pedig minden 3—4