Madarassy László: Nomád pásztorkodás a kecskeméti pusztaságon (A Néprajzi Múzeum tudománytörténeti sorozata 2; Budapest, 1990)

2. Pásztorok

vidéki esztendölxm tömegesen is jöttek mezei munkát vállalni, hogy majd kenyeret visznek a kenyértelen hazába, azután itt ragadtak, állandóan szaporítva a puszták, községek lakosságát ; ezek a magagyült családok már a második nemzedékkel elvesztették múltjukhoz vezető minden kapcsolatukat.*) Pásztoraink között tekintélyes számú tót származásúval találkozunk. A mint láthatjuk, elég sokféle faji hatás érte a kecskeméti pusztaság pászkorságát s hogy ennyi hatás ellenére, végeredményében, mégis magyarnak és kecskemétinek mutatkozik, éppen ez egyik fényes bizonyítéka Kecskemét mindenkori erejének, nagyságának, amely már egy izben, a tatárjárás után, a környékére szállásolt kunokat magyarrá tette és czivilizálta. Az a kép, a mit a mai, irni-olvasni tudó, katonaviselt, várostjáró, hatóságot tisztelő, igényes pásztorról nyerünk, már nem az igazi. Az eredetiért kissé vissza kell mennünk úgy ötven, hatvan évvel. Az is igaz viszont, hogy ezt a képet megzavarja a múlt század derekának színes betyárromantikája, mely többek között, a kecskeméti pusztaság pásztorait is hamis színben állította a közvélemény elé. A városlakók szemében a pásztor, a betyár, a szegénylegény, az útonálló, a zsivány, a haramia körülbelül mind egy értelmű volt. Hát igaz, tagadhatatlan, hogy a pusztán nevelkedett, edzett, lóratermett, szilajlelkületü pásztorokból kerültek a leghíresebb betyárok, szegénylegények, de azért a pásztorság zöme, a századok folyamán, itt is inkább csöndes szemlélője, mint résztvevője volt az igazi útonállásoknak, zsiványkodásoknak, haramiatörténeteknek. A pusztai közbiztonság első nagyobb megromlását Gyárfás a fegyveresen kóborló, fizetetlen végbeli katonák, zsoldosok, huszárok, hajdúk rovására írja, a kik is „bandákat alakítva, rablásra adták magukat."**) Ezt annyival könnyebben tehették, mert ellenállásra alig találtak ; a fegyver viselését ugyanis a köznépnek, parasztnak, pásztornak egyaránt, nemcsak a török és német, hanem a hazai hatóságok is szigorúan eltiltották. Kecskemétnek egy múltszázad közepéről kelt, névtelen ösmertetése talpraesetten rávilágít a hírhedt betyárvilág okaira: „félig több mesénél, a mit kivált külföldön a kecskeméti puszták rablóiról fecsegnek ; éveken keresztül alig hallattszott ilyesmi, elannyira, hogy e biztonság bármely kikürtölt európai civilisationak sem vált volna szégyenére ; az 1848 utáni körülmények a közbátorságot évek hosszán veszélyeztették ugyan, de oly időszakban, midőn hadseregek oszlattatnak szét s igen sok ember keresetmód nélkül marad, ez így szokott történni ; 1815-ben a franczia háború után haza bocsátott nagyszámú szabadságosok, mint fegyverhez szokott életmód nélküli s dolgozni nem szerető emberek, több rablóbandákat alakítottak, melyeket a szomszéd hatóságok s községek közbejöttével, általános üldöztetés útján, egy pár év alatt alig sikerült kiirtani". .. . ***) A mi szilaj, káros vonás a pásztorságban található, az nem öntudatosan fejlett, hanem müveletlenségéből eredő s a környezetnek, életmódnak szükséges velejárója. A régimódi pásztornak, különösen bojtárnak, a ki a számadógazda *) L. : Hanusz István; Községek születése az Alföldön. „Földrajzi Közlemények", 1887. évfolyama. **) L. : Gyárfás István : Paraszt vármegye. ***) L. : Kecskemét. Történeti, állami, nép és helyirati vázlat. ,,Budapesti Hirlap", 1859. évfolyama, 52. száma.