Madarassy László: Nomád pásztorkodás a kecskeméti pusztaságon (A Néprajzi Múzeum tudománytörténeti sorozata 2; Budapest, 1990)

2. Pásztorok

mellett cselédi sorban állott, életében nagy esemény volt, ha egyszer-egyszer városba került. A pásztor még büszkélkedett is vele, hogy ,,nem jártam 's kőtem a' Varason még soha." *) így eshetett meg az az anekdotás história, hogy a kecskeméti nagytemplom tornyán elbámészkodó bojtárgyerek igy szólt a gazdájának : ,,Nézze csak gazduram, mekkora kímínye van annak a háznak !" Bizony, a templombajárás nem volt kenyere a pásztorembernek ; ,,az eget imádsággal nem igen fárasztották", mondja Takáts. „Mikor az egyik juhászt a törvény vallása felől kérdezte, imigyen felelt : „Igaz református katolikus vagyok !" A káromkodást mód nélkül értették."**) A pásztor világlátása jobbára kimerült a vásári alkalmakban, a mikor igényeit is kielégithette. Egész társadalmi élete hasonszőrűek, pásztorok, szegénylegények, pusztai cselédek körében folyt le, a kiktől nem tanulhatott többet és jobbat, mint a mi az állatokkal való bánásmódra, a cserények, aklok, szárnyékok életére elegendő volt ; ellenben már gyerekkorától hallotta dicsérni azokat a szilaj erényeket, a melyek a betyárkodás gyűjtőneve alatt ösmeretesek. A rábizott jószágnak megőrzése, saját személyének veszélyeztetésével is, ebben csúcsosodott ki egész életének feladata; e körül fejtette ki a legnagyobb éberséget, ravaszságot, a legtöbb cselfogást, csalafintaságot. Ebben annyira becsületes volt, hogy „három századon át nem találunk egyetlen példát sem arra, hogy a juhász, vagy a csikós a reája bízott nyájjal megszökött volna."***) A szükség, csekély bére, meg magárahagyatottsága azonban sok midenre rávitte. Megesett, hogy szőrin-szálán elveszett egy-egy jószág ; ilyenkor nem a távoleső gazdához, vagy hatósághoz sietett kárt jelenteni, hanem felült a lovára, vagy elővette a Bánáti kocsiját, Koncz fakóját, azaz gyalog, nekivágott az úttalan pusztáknak. Átlátott ö a vizén is ; a Tiszán is, meg a Dunán is. Nem telt bele sok idő, megkerült az elveszett jószág ; vagy másik került helyébe. Megesett, hogy a sok tarkó meg kása után ráéhezett egy kis lefőzött húsra. Először szétnézett a szomszédban s ha nem lehetett kacsmarni, hát ráfanyalodott a saját falkájára s dögöt jelentett egy kövér tinóról, vagy egy zsíros czangáról. A pásztortársadalomban az ilyen csínytevéseknek nem volt megbélyegző ereje. Egyenesen virtusszámba ment a Tisza mellékéről itatni menni a Dunára úgy hogy közben a jószág megszaporodjon , virtus volt egy jó hátaslónak az állásból elkötése, egy-egy harmadfűcsikónak a ménesből kiszakitása, egy pár kövér tinónak a baromból elhajlása, egy pár ürünek csak úgy delelésben elnapolása, egy-egy fortélyos závárú békónak a ló lábán kinyitása,egy-egy szépszavú csőn getyünek a vezérménről leódása. Mindez nem ment lopásszámba, csak betyárkodás volt. Tisztában voltak ezzel nemcsak a jószágtartó gazdák, hanem a régi megyei és városi hatóságok is ; tudott dolog volt, hogy a pusztai embernek más az életmódja, más az erkölcse ; nem is nagyon vették fel az ilyen eseteket ; a kárvallottak sem igen mentek panaszra, mert mindenkinek elérkezett az órája egyszer, hogy a kölcsönt visszaadja. Helyesen mondja Hoitsy : „Az ilyen emberek nem romlottak erkölcsileg még akkor sem, ha bűnt követnek el. Csak erkölcsi felfogásuk tévedt meg. Abban az időben, mikor a pásztor csak úgy *) L. : Három Botsai Pusztabéli Juhászoknak együtt való beszélgetések stb., Bernáth Lajos : Adalék a kecskeméti nyelvjárás múltjához czimü közleményében. „Magyar Nyelvőr", 1903. évfolyama. **) L. : Takáts Sándor : Régi pásztori élet. ***) L. : U. ott.