Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 32. évfolyam - Besenyőtelki életutak, A századforduló szülöttei (Budapest, 1990)

Interjúk - „A szegény öreggel ötvenkilenc esztendőt éltem..." (Készítette: Örszigethy Erzsébet)

— Mennyi volt az udvarlás? — Hát nem sok, két hónap csak az egész. Októberbe lehetett, hogy jött szegény. Nem tudom pontosan, ki tudja azt. Csak mondom, az ment gyorsan, hogy november 3-án volt a poroszlai vásár. Ezen eladtunk egy tehenet, azt a pénzt elköltöttük, majd hazajöttünk, volt a sok rongy, amit megvettünk, ami a legszükségesebb volt. Majd aztán huszonötödikén lagzi lett, hát ugye meg se érkeztünk varrni, majd azután ki tudja, hogy mikor varrtam meg. — Korábban nem volt kérője Julcsa néninek? — Volt, volt. Még sok is. Gondoltam is már azóta magamban, hogy se szép nem voltam, se olyan nagyon fáin se voltam, oszt mégis annyi kérőm volt nekem, hogy csuda. Fiatal koromban ugye erős voltam, vagy mi a fene, aztán azt gondolták, hogy ki tudja, tán én már öreg vagyok. Vencel se hitte el a kezdet kezdetin, hogy én csak tizenkilenc esztendős vagyok, majd csak az anyakönyvből hitte el. Ő úgy nézett, hogy legalább huszonhárom vagy huszonnégy lehetek. Nem voltam én kövér, de erős voltam. Olyan erős, hogy úgy vittem egy zsák búzát, mint egy fiatal férfi. Édesapámmal én úgy zsákoltam, mint az emberek, mintha a fiúgyereke lettem volna. Nekünk nem kellett senki segítség, hogy a malomba menet fölrakjuk a búzát a kocsira. — A többi kérő miért ment el? — Hát más kérők, a legtöbbje meg se jelent. Tudták úgyis, hogy nem kellenek. Mert üzentek valakitől, vagy valamiképpen megtudták. Mert ugye jött az egyik asszony, másik asszony, hozták a hírt, aztán mi megmondtuk, hogy nem kell ez se, meg az se. — Vencel bácsi sejtette, hogy itt majd jól fogadják? — Nem tudom. Erre nem tértünk ki soha. Ő azt állította nekem mindég, hogy amikor együtt arattunk, márhogy én markot szedtem, ő már akkor elgondolta, hogy ha csak szerét teheti, engem vesz feleségül. Ennyit tudok mondani, mert így volt, azt mondta. Hát nem tudom, hogy gondolta e. Jól is megvoltunk mink nagyon. Igen szép, piros arcú szálas ember volt, nekem még a bőröm se volt olyan szép mint neki. — Más nem is kérte meg a Julcsa nénit? — Volt. Hogyne lett volna. Még asszony is volt kérő, de már akkor Vencel ott volt. Úgyhogy akkor már ki is volt tűzve a lagzi. Jött egy asszony, úgy estefele, hogy ő elvenne a fiának. Azt mondja édesanyám: — ó, kedves, mán iratkozni mennek! — Még most is látom, úgy elszaladt az az asszony, mintha ott se lett volna. . . Mert ezek előtt úgy volt, hogy elküldtek valakit, hogy az a férfi már biztosra menjen. Ezt úgy mondták, hogy kommendálás.