Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 32. évfolyam - Besenyőtelki életutak, A századforduló szülöttei (Budapest, 1990)

Interjúk - „Mink mindig a más kutyája voltunk..." (Készítette: Szuhay Péter)

— Uri Jánosnál, Csató Jánosnál, Fausztnál is arattunk, meg még Zbiskó Vilmoséknál. Ilyen helyeken. Öt e vagy hat helyen mindig. Kaptunk kukoricaföldet utána, egy holdat. Akkor ángáriát kellett tölteni érte, három napot kaszált a lelkem. Aztán markot szedtem, három esztendőben szedtem a markot. Egyszer szedtem, állapotos voltam, mégis szedtem a markot. Mert ha marékszedőt fogadtunk, akkor hat véka búzát kellett volna kiadni, meg pénzt is kellett volna adni. Osztan szegény anyám, ő hordta az ételt, én meg felszedtem a markot. Úgy, hogy júniusban, júliusban, a fiam meg szeptemberben született meg. — Korábban mondta, hogy eljárt mosni is. — Jártam, hogyne. Mihályfiékhoz, Uzelmanékhoz, Majorékhoz, tanítóhoz kettőhöz jártam. Aztán Veres Mártonékhoz sokat. — Veres Márton gazda ember volt? — Bizony gazda, a feleségit asszonyomnak hívtuk. Még most is megvan, de most már senkise, most már nem mondom neki, hogy asszonyom, mégha találkozok vele, akkor se. Az úgy kibánt velem, tudja e. Annyi ruhája volt, hogy csuda, oszt a pincébe kellett mosni télbe. Oda lehordani a vizet, meg visszahordani. Gondolhatja, nem úgy volt, hogy no be van vezetve a víz, osztan leöntöm, osztan megyén. A két kezemmel hordtam a vizet öblíteni. No, télben a kötő megfagyott a hasamon. Olyan helyzetbe voltam. A gyerekek meg otthon voltak, oszt csipogtak. Tudhassa, hogy kézzel mostunk még akkor, mert mosógép nem is volt még a gazdáknak se. Osztan ki volt ázva a két kezem. Akkor még kiadta a pokrócot, tudja, a szobában volt az a rongypokróc, oszt még akkor azt mondja, örzsi, még eztet mosd ki fiam e. Még akkor azt ki kellett nekem mosnom. Súroltam. Úgy bánt a cseléddel, nem cseléddel, csak mint mosónővel, áztat ki se állhattam soha. Ki se állhattam. Az ura nagyon jó ember volt. Nyárba, nem mondom, nyárba fent mostam, de télbe le meg fel, akkor eriggy a padlásra, vigyed a ruhát. Abban a hidegben, oszt megfagyott előttem a kötény. Mégse volt hálistennek semmi bajom. Sose, sose volt semmi bajom. Mondta sokszor a doktor úr, a Gyuszi, amikor Fausztéknál szolgáltam, — majd megbánod te ezt lányom! Ugye mezítláb járkáltam ki meg be, télbe, hóba, fagyba. Mezítláb mostam végig azt a hosszú gangot, oszt mégse lett semmi bajom. Oszt ehun van e, most semmi se vagyok már. Megvagyok én amúgy, mert az étel jólesik, de nem ér semmit, ha dolgozni nem bírok. — Vasalni is kellett? — Veres Mártonnénál nem, de Fauszthoz bejártunk vasalni. Két nap is vasaltam.