Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 32. évfolyam - Besenyőtelki életutak, A századforduló szülöttei (Budapest, 1990)

Interjúk - „Mink mindig a más kutyája voltunk..." (Készítette: Szuhay Péter)

Nem mertem, féltem a katonáktól. Hányat megnyomorgattak, asszonyokat. Mert nem engedtek be a kupéba. Egyszer is hárman abba ültünk jöttek, kettőnknek sikerült leugrani, de egy asszony ottmaradt. Bizony. Olyan erőszakosak voltak. Davaj, davaj, a pénz, mindig a pénz kellett. Érti? Oszt utoljára amikor voltam, akkor is zavartak bennünket, én meg ahhoz húzódtam be, aki a vonatot vezeti. — Jöjjön kedves, üljön le oda e. De én tiszta korom voltam, mind rámhordta a szél. Nagyon féltem. Adtam is annak az embernek pénzt. - Ne engedjen már ide senkit se, hadd menjek már nyugodtan haza. - Nem jönnek ide kedves, ide a hatomhoz üljön, ide nem szoktak bejönni. Mert csak a pénzt keresték, tudja e. Még ide is benyúltak e. Mert tényleg úgy volt, itt tartottuk. Egy kis zacskót varrtunk, oszt a nyakunkba akasztottuk. Oszt már tudták ugye, oszt mindenkinek a nyakát nézték. De én oszt eltettem. Tudja-e hova dugtam el? A bugyogom szárába. Bizonyisten oda, mert másképp nem maradt volna meg. No egyszer Hatvanban fel akartam ülni a vonatra, de anynyian voltak, hogy csuda. A cimborám fölült, én meg ottmaradtam. Jajj istenem, jajgatok ott ugye, a ruszki odajön, megfogta így a két lábamot e, belökött az ablakon. Be. Az orromon támaszkodtam. Belökött szabályszerűen. Davaj, davaj. Úgy, hogy az asszonyok kaptak meg. Oda is lett a pénzem. Oda, oda. Meg a jegyem is. Ott ríttam, jön a kalauz, azt mondja, mama, pénz, izé kell, jegy. Jajj, mondom a jó Isten áldja meg, nincs énnekem se pénzem, mondom, se izé,jegyem. Azt mondja, hát mit csinált? Jajj, mondom, belöktek az ablakon, mondom, oszt mindenem elveszett. Azt mondja, akkor magára se nézek, csak menjen. Kellett az a nyomorult pénz ugye, mentünk. Akármit csináltak. Volt egy állapotos asszony, az barátnőm volt. Hát az nem félt, mert ugye az már nem félt. Mindig mondtam neki, hogy az íz egyen meg, hát minek jöttél velünk? Hát baszd meg, azt mondja, már nem félek, hát mondom, hát te nem félsz, mondom, hát tele vagy. Bizisten ilyeneket csináltunk. Jajj az istállóját, de sokat szenvedtem. Szegény lányom, mikor hazajöttem, anyám, mit hoztál? Mondom kislányom, most semmit se. Végem van, oda van a pénz. Csak ami kis ruha volt, az maradt meg nálam. Hatomra volt kötve. Harisnya, meg mit tudom én, ilyeneket. Mindent adtak érte, amit vittünk. Mondom, nem voltam csak négyszer. Többször nem mertem már menni, mert féltem. — Édesanyja nem csak a front alatt járt föl, hanem már korábban is? - Hát ő volt, volt, járt, ő sokat járt. Minden héten ment egyszer. Elment szombaton, meg vasárnap. Vasárnap délután meg hazajött. De volt olyan, hogyha nem ment dolgozni, akkor elment hétfőn vagy kedden. Két nap odavolt, mindig.