Fejős Zoltán: Néprajzi Közlemények 27. évfolyam - Hiedelemrendszer, szöveg, közösség 1. rész (Budapest, 1985)

A hiedelemszövegek néhány kérdése

újabb típusának tekinthető. Ha a Karancskesziben gyűjtött szövegeket ebből a szempontból nézzük meg, szembetűnő, hogy az elmesélt történetek szinte mindig kiegészülnek a különböző kommentáló mozzanatokkal. A történetbe foglalt valóság hitelességének bizonygatása általános jelenség. Az előadók az előadás során gyakran nevén nevezik az elmondott történet forrását, legyen az a közösség memóriája, vagy akár személyes tapasztalatok eredője. Az előadók ezzel saját helyzetüknek a hagyományozódási láncban betöltött szerepét hangsúlyozzák. Hiedelemtörténetek előadásában azonban az előadó nemcsak a történet forrását jelöli meg, hanem a mai adaptálódás jellemző jegyeként, a történtekkel kapcsolatos saját álláspontját is. A hitelességet olykor a protoszöveg előadójára hivatkozva fejezik ki: "Aszondta a nagyapám, hogy ez igaz vót!" /Sz 934/, olykor az előadó csak elmondja, de nem hiszi a történetet, s ezt meg is fogalmazza: "Hogy oszt ez igaz vót-e? Én nem hiszek én ilyeneket." /Sz 969/. Ugyancsak jellemző és igen gyakori a vagylagosságot kifejező záró kommentár is: "Hát vótak ilyenek, de hat én ezt nem állítom, hogy én nem tudtam, nem láttam, ugye." /Sz 995/. Hasonló példákat az "Adattárból" bőven idézhetnénk. Ezek a szövegek ismételt közösségi vonásai. A korábbi elmesélőkre való hivatkozás a szövegek szájhagyomány újtán történő terjedését bizonyítja. Bizonyos szövegekben azonban ez az általános tendencia a megformálás esztétikai értékének rovására is mehet. Vannak például olyan szövegek, amelyeket szinte szavanként megszakítanak a konkretizálás ilyen eszközei. Igen szemléletes pl. a következő részlet /Sz 736/: "Aszongya oszt nekem a gyerek: — Rozi néni, látott-e már maga — aszongya - találkozott-e már maga boszorkánnyal? Mondok: — Hát édes fiam, a jó^rába - mondom — még nem. — Én nem tudom - aszongya — tizenegy órakor mentem hazafelé aborbéltól, mer nagyon sokan vótak. És — aszongya - a kapuba - asz_ongya_. Nem mondom mán meganevit, hogy ugye ... A kapuba - aszongya — kintállott az asszony. . ." Ez a kis részlet igen tanulságos, mert az adaptáció több módozatát, típusát tartalmazza. (E különbségeket a szövegben különböző aláhúzásokkal, kiemelésekkel jelöltem.) A történet előadása folyamán az előadó egy korábbi beszédszituációt idéz föl, állandóan korábbi beszélgetőpartnerére, illetve az elhangzott szövegre utal. A példában a megjelenő szöveg nem más tehát, mint egy történet története. A sűrű referenciákat az előadó az imént említett hitelesítés szándékával alkalmazza. (Ezt az aspektust szaggatott aláhúzással jelöltem.) Ugyanakkor az előadó által idézett beszélgetőpartner (vagyis egy