Fejős Zoltán: Néprajzi Közlemények 27. évfolyam - Hiedelemrendszer, szöveg, közösség 1. rész (Budapest, 1985)

A hiedelemszövegek néhány kérdése

történetmondás korábbi előadója) maga is utal az eredeti szituációra (Id. a folyamatosan aláhúzott részeket). Az általam gyűjtött szövegben az előadónak a korábban hallott történetről alkotott véleménye is tetten érhető: nem árulja el, hogy a közösség kit tartott boszorkánynak. {Dupla aláhúzás.) A szövegben e vonásokon túl még egy bizonyos stilisztikai, hangulatérzékeltető formulát is megfigyelhetünk: "Hát édes fiam a jó órába!" Ez szintén az elmesélt történet körülményeinek, jelentéstartalmának közvetítését szolgálja. (Kétszeresen szaggatott aláhúzás.) A korábban is idézett példában /Sz 902/ ugyancsak találhatunk egy hasonló formulát. E formula - "lenézni is bajos vót" — az adaptálódás sajátos formája. A szófordulat a történetben szereplő fa magasságát érzékelteti, hasonlóan például a mesékben a hőst gyakran minősítő formulához: "a napra lehetett nézni, de őrá nem." Az ilyen elemek a szövegben a szüzsé objektumait jellemzik, de nem a köznapi beszéd esztétikai megformáltságára, hanem a "kristályosítás" eszközeivel. Az eddig elmondottakon túl nézzünk még néhány további példát! A példák egy része a szövegekben könnyen tetten érhető, vagyis explicit jegyeket tartalmaz, de bizonyos esetekben az alkalmazkodás mozzanatai csak implicit módon nyilvánulnak meg. összefoglaló névvel a hagyomány alkalmazkodásának ilyen jegyeit metanarrativ eszközöknek nevezzük. Az eddig idézett példákban már jól láthattuk, hogy az előadók milyen módszerekkel kommentálják az előadás körülményeit, a szövegben megjelenő 'lehetséges világot". A kommentárok lényegében tehát a történetmondás (a narráció) természetére, jellegére vonatkoznak, ezért indokolt metanarrativ vonásoknak is hívni őket. (BABCOCK-ABRAHAMS 1976). 1. Explicit elemek. A fent felsoroltakon kívül a metanarrativ elemek talán legnagyobb szerepet a történet keretét megszabó szerkezeti egységekben kapnak. A kezdő- és záróformulákban, a szituáció körülményeinek részletezésére az előadók számtalan kommentáló, részletező eszközt használnak. Nem ritka, ha a kezdés (vagy zárás) önállósodik, bevezető illetve záró történetek formálódnak, melyekben legtöbbször a történet megtanulását mesélik el /pl. Sz 959/. Sőt a beszélgetés közben is egymásba épülhetnek narratív szövegek. Jó példa a 183-as Krisztus-legenda, amely a Jézust elrejtő galagonyabokorról szól. A kezdő szituáció után a mesélő itt önállóan a kakukról kezdett beszélni /Sz 233/, vagyis az egyik történetben egy másik történettípust is befoglalt. A kezdő/záró eszközök esetében hangsúlyozni szeretném, hogy ezek nem tekinthetőek teljes egészükben metanarrativ eszközöknek, hanem hiedelemmondákban szerkezetileg is lényeges funkciójuk van. Megteremtik a kezdőszituációt (amely körvonalazásának nem kell okvetlenül az első monda-