Fejős Zoltán: Néprajzi Közlemények 27. évfolyam - Hiedelemrendszer, szöveg, közösség 1. rész (Budapest, 1985)

A hiedelemszövegek néhány kérdése

Kerekkötő, a keszi határ, a gergi határ meg a piliny határ. így (ott) a hármashatár(nál) ott gyött ki. Mikor kiért — aszongya - a hegytetőre, három menyecske elejibe somfordál. — Janikám! Ne eredj sehová, majd mulatunk. Hát fiatalnak, ugye, aki mán belivaló vót, az könnyen rááll. Hiába mondta, hogy hát iparkodna. Emlegette, nagyapám, hogy bevitték ollyan helyre, hogy ott I ott minden vót az égvilágon. Innya, ennyivaló! Má hajnalba mikor véget ért a I mulatság, mondja, hogy hát má ő megyén. — Nem mégy - aszongya — lepihensz itt. Le is fektették, nyugton. Aszondja, mikor fölébredt, - volt ott egy nagy topolya fa, az útnak a túlsó részin — odaföl az ágaknál — úgyhogy lenézni és bajos vót — ott ült fönn." /Sz 904 egyik változata./ Mint a szövegből jól látható, az előadó élmény történet formájában egy jól ismert hiedelemmonda típust fogalmazott meg. A szövegből minden további nélkül könnyen kiemelhetjük a külső körülményekhez való alkalmazkodás jegyeit: az előadó a történetet közvetlen lakhelyének körülményei közé helyezi, vagyis a szüzsét szüzsén kívüli tartalmakra vonatkoztatja, illetve a történet menetéhez képest külső magyarázatokkal teszi hitelesebbé. A helyszín részletes bemutatását, vagyis a történet külső fizikai környezetét az előadó viszonylag aprólékosan, körültekintően írja körül. Előadásában minden bizonnyal a közösségben viszonylag ismeretlen, kívülről jött hallgató, vagyis a gyűjtő számára e jegyeket fokozottan hangsúlyozza. A szomszéd falu, Piliny vagy a Kerekkötő nevű földrajzi név pontos definiálása a hasonló közösségi tapasztalatokkal bíró helybeli hallgatók számára minden bizonnyal túlzott fontoskodásnak hatna. Ebben a példában a hiedelemszöveg külső alkalmazkodása bizonyos mértékig sajátos színezetet ad a történetnek. Igen lényeges azonban, hogy az ilyen típusú, szövegbe beépült kommentáló jegyeket mégsem tekinthetjük kizárólag a gyűjtés függvényének. Az adaptálódásban ugyanis a szövegek aktualizálása általános törvényszerűség, legfeljebb jellegében, mértékében igazodhat bizonyos fokig a konkrét előadói szituációhoz. A hiedelemmondák műfajáról folyó vitákban az aktualizálás s egyáltalán az adaptálódás jegyeinek megíétlése központi jelentőségű. A memorát, az élménytörténet és a klasszikus értelemben vett monda (fabulát) közötti különbséget rendszerint — ha nem is tudatosan, de az adaptációs jegyek különböző mennyiségére alapozva különböztetik meg. Ha viszont konkrét folklór folyamatokat veszünk vizsgálat alá, akkor világos, hogy minden egyes szöveg, pontosabban minden egyes előadás az adaptálódás jegyeit kell hogy tártai: lazza. Ez a folklór lényegi sajátja, vagyis még a hagyo-