Fejős Zoltán: Néprajzi Közlemények 27. évfolyam - Hiedelemrendszer, szöveg, közösség 1. rész (Budapest, 1985)

A hiedelemszövegek néhány kérdése

mányosan "csiszolt" formájú történetnek (ld. Sz 801, 811) tartott szövegek is tartalmazzák a műalkotás teremtődésének különböző külső jegyeit. A példaként idézett szövegben az adaptálódás másik típusát, az ún. hagyomány morfológikus alkalmazkodást is megfigyelhetjük. Ez azt jelenti, hogy az előadó a történetet az adott közösség jól ismert társadalmi környezetébe helyezve mondja el. így tehát a hiedelemmonda szereplői is aktualizálódnak, nemcsak a történet lezajlásának külső körülményei. Ez az adaptálódási törvényszerűség a Karancskesziben gyűjtött boszorkány történetekben, különböző "rontás"-történetekben igen szépen megfigyelhető. A boszorkány alakja a közösségi hagyományban azért szerepel még ma is a legintenzívebben élő szövegekben, mert ez az adaptálódás, vagyis a hagyomány kőnkretizálódása egész sor láncot alkot. A szövegek egész sorában kötődik a boszorkány személye konkrét személyekhez, a közösség nevezetes, különös alakjaihoz /Sz 733, 740 762, 772, 811, 818/, sőt a boszorkány tetteiről szóló hiedelemmondák viszonylag nagyobb arányban kötődnek személyekhez, mint általános, elmosódott figurákhoz. Hasonló a helyzet a mitikus lények néhány további alakja esetében is, a kocsis /Sz 840/, a dudás /Sz 917/, a hazajáró halott /Sz 658/ stb. alakja is a közösség számára ismert személyekhez adaptálódik. Az adaptálódás tehát, amely egyfelől a folklór alkotás tartalmi-formai szerveződésének egyik meghatározó folyamata, másfelől a hiedelmek, a szövegek és a közösség közötti kapcsolatok dokumentumává is válik. A példák kapcsán eddig az adaptálódási folyamatokból a lokalizálódást, a konkrét személyekhez való kötődést figyelhettük meg. Ezek az aktualizálást kifejező mozzanatok azonban voltaképpen összefonódnak a "kristályosítás", vagyis az esztétikai szövegalkotási folyamatokkal, mozzanatokkal is. Mikor ugyanis "Fecske Borcsát", mint boszorkányt emlegetik, akkor nemcsak a személyt konkretizálják, hanem a közösségi hagyomány által csiszolt formulával is élnek. Ha pl. a 81 l-es szöveget vesszük, akkor a magas szintű esztétikai előadás nyomán született szövegben az aktualizálódás egyben a hagyományközösség hatásának, aktív szerepének is bizonyítéka. Úgy vélem, hogy ezek a mozzanatok igen lényegesek az adaptálódás további törvényszerűségei szempontjából is. Arra gondolok, hogy amikor a közösség a hiedelemtörténetek előadóin keresztül bizonyos jelentéseket, konkrét üzeneteket tulajdonítanak a szövegnek, akkor az előadók ezekkel a fogásokkal élnek. Hasonló irányultságú kutatások (BOUVIER 1980: 40-52) meggyőzően bizonyítják, hogy a típuskatalógusokba sorolható szövegek konkrét körülmények között, közösségi tartalommal telítődnek. Meghatározott szövegek, amelyeket "országosan", "általánosan" ismert típusoknak szoktunk tartani, a közösség szem-