Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 26. évfolyam (Budapest, 1983)

Vontatás állati erővel

igénylő, veszélyes foglalkozás volt. Ezért a cukk minden egyes tagjának állandó, pontos együttműködése elengedhetetlen követelmény volt. Ha csak egyetlen ló botlott is el, vagy süllyedt bele az iszapba, a hajtónak azonnal intézkednie kellett, mégpedig helyesen, mert ellenkező esetben az összes ló elpusztulhatott, esetleg a hajó is tönkre mehetett. A vontatás legveszedelmesebb ellensége a hirtelen kerekedett szélvihar volt, mely a hajót elsodorva, könnyen vizbe ránthatta az összes lovat, A hajót lehorgonyozták, a lovakat pedig 432 biztonságos helyre terelték. " Figyelemreméltó, hogy a közösségi élet magas szervezttsége, s a szinte céh-szerüen végzett hajóvontatás még a komáromi szekeresgazdáknál sem eredményezett Írásban lefektetett, rögzített szabályrendszert a munkavégzéssel kapcsolatban. "A hajóvontatás rendkívül összetett gazdasági és fizikai műveleteinek lebonyolításához nem volt írásba foglalt szabályzatuk, mégis óraműpontossággal hajtották végre - sokszor országokon keresztül — vállalt feladataikat. Vezetőiket nem külsőséges ceremóniákkal választották: az ugy választódott ki közülük. Mindig az lett a vezető, aki a legügyesebb, legrátermettebb és legmegbízhatóbb volt, akinek erényeit maguk is elismerték. A kort és a tudást méltányolták, és aszerint adták meg 433 mindenkinek a tiszteletet. A komáromi szekeresgazdák a 19. század végére kiszorultak a hajóvontatásból — a hajók vontatását a század közepétől egyre inkább gőzhajók végezték - , s ekkor tértek át a hajóvontatók is a szekérfuvarozásra. A nagy távolsági kereskedelmet kiszolgáló hajóvontatók számára az egyik legnagyobb gond, legfontosabb teendő a vontató állatok takarmányozása, élelemmel való ellátása volt. Mint azt a már eddig felidézett adatokból is láthattuk, a közbeiktatott megállások tulajdon-