Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 24. évfolyam (Budapest, 1981)

KOVÁCSY TIBOR: Paraszti gazdálkodás

ve mig az idő engedte, hát itt nagy töltésmunka volt, mondom. Ment aztán tovább is, de mi innét milotaiak csak Szatmárcsekeig mentünk. Akkor folyt itt egy kanálisvájás, régi mederbe ment, azt úgy nevezték, vájás-csatorna. Itt mindenütt ott vótam. Társakkal csapatban. Nyolcan-tizen igy voltunk összeállva, hát ez mán szakmánymunka volt. Mert itt ahogy hajtottuk magunkat, úgy kerestünk. (Kifizetődőbb volt ez, mint a napszám?) Nem adták napszámba. (Ugy értem, hogy az a munka volt jobb, vagy a mezőgazdasági napszámosmunka?) Hát itt valamivel azért több jött ki ennél a szakmánynál. Igaz, hogy nagyon is meg kellett érte dolgozni. Mert látástul vakulásig, hát ugyanúgy volt a mezőgazdaságba is, nem úgy, mint most, hogy hat órakor: jaj fel kén mán kölni. Hát mán hat órakor a Klein tagjába kellett nekem lenni kérem. Már ilyen időszakban is, jártam oda már március hónapban is dolgozni. Trágyahordáshoz kellett napszámos, vagy már jobb idők jártak, már ilyenkor terítettük a trágyát elfelé a táblán. Ilyen. De azt mire a nap felbujt, ott ott kellett lenni. Es bizony, mig a nap le nem ment, ott dolgozni kellett. Nagyon jó világot ért a mostani fiatalság, de az öregek is. Mert hát ugyi azt mondhatom, most van egy kis életem. Mert nem volt. Mert úgy higyje el, messze van ide az a Fehérgyarmat, ha tudja, hej, de sokat megjártam. Gyalog. Mert kilencszázhúszban, mikor el lettünk túlfelülrül zárva, azután nekünk Fehérgyarmat volt a piacunk jószágeladásra. Hát ugyi, aki iparkodott benne, hogy tartotta az egykét darab marhát vagy még disznót is, mert hát arra is számúit, hogy megbetegszem, az egyiket majd eladom, a másikat meg megölöm. No oszt az egyikkel, mikor már oda nőtt, hát Fehérgyarmatra kellett elkutyagolni. Elindultunk este tiz órakor hazulrul, innét, Milotárul, és estig Kömörőig, nagy nehezen Penyigeig be tudtunk menni, de akkor már nagyon este lett rá." Másnap reggel mentünk be Gyarmatra. És ott azt ha volt vásár úgy is jó volt, de ha nem volt vásár, az vót azt rossz! Mert másnap este azt tizenegy óra, meg az éfjél vetett haza, mert az a malac hát az nem szaladt. Még ha eladtuk, akkor még csak kiléptünk, hogy tudtunk hazafele jönni. Gyalog. De sokat megtettem ezt a harminckét kilométeres utat! Igaz, hogy tudtam magamnak parancsolni, pedig jól esett volna egy féldeci pályinkára nem áldoztam atyámfia. Mert azt számoltam, ha én egy fél deci pályinkát megiszok, három kila só ára megyén el. Ami három hétre való a családnak. Én meg egyszer lenyeltem. Csak néztem, mer I 137