Forrai Ibolya szerk: Néprajzi Közlemények 23. évfolyam (Budapest)

CSELÉDSORSOK, CSELÉDUTAK - Cselédsorsok, cselédutak - A harmadik nemzedék - A kilencgyermekes cselédasszony

hogy bevihessük Szombathelyre. Arra gondoltam, az orvos ott jobban meg tudja vizsgálni, mint itt, a majorban. Az intéző a kérésemet megtagadta, mert a lovakra nagyobb szükség van a mezőn. A kis Marikám másnap meghalt. A halála körülményeiről jegyzőkönyvet vettek fel a jegyzőségen. Megállapították, az intéző felelőtlensége közrejátszott a kislány halálában, ennek ellenére nem lett semmi baja. Még a háború idején történt, amikor hatalmas eső és zivatar keletkezett. Még Váton laktunk akkor. A nagy esőzéstől a lakásunktól nem messze folydogáló patakocska megáradt, s az áradás elvitte a hidat úgy, csak egy gerenda maradt meg belőle. Az eső után közvetlenül a gyermekek észrevették az árván maradt gerendát, s azon szaladgáltak keresztül. Közben az én Róza leányom beleesett a még mindig elég sok vizet tartalmazó patakba. A gyerekek ijedt sikoltására összeszaladtak a közelbenlakók, s nem is tudták hirtelenében, mit csináljanak. Szerencsére arra jött egy vásározó ember, aki a nála lévő kampósbotjával ki tudta húzni a már viz alá le-lemerülő kislányt. Csak a piros szalagja mutatta, merre viszi a viz. En a kétségbeesésemben nem is tudtam, mit csinálok. Csak azt láttam, a fejtetőre állították és az orrán-száján csak úgy ömlött ki a víz. Arra gondoltam, a baj soha sem jár magában. Alig egy hónappal előbb temettük el két és fél éves Mariskánkat, s szörnyűség lett volna egy ujabb koporsót kikísérni a temetőbe. Nem csoda, hogy az ilyen csapások és nélkülözések közepette csak az Istenben kerestünk vigasztalást. Szüleim nagyon vallásosán neveltek bennünket. Nem mehetett el ugy egy vasárnap, hogy templomba ne mentünk volna. Ilyenkor annak örültünk legjobban, amikor felvehettük az ünnepi ruhánkat. A ruházatunkhoz hozzátartozott a kötény és a fejkendő. Ezeket mindig magunkra kötöttük, nélkülük nem mentünk ki a házból. Télen elengedhetetlen ruhadarabként hordtuk a nyakravaló nagykendőt, lábunkra pedig a patentos cipőt húztuk. Nyáron azonban fűzős félcipőt hordtunk az ünnepeken, mig hétköznapokon a legdivatosabb a mezítláb volt. Még a mezőre is igy jártunk. Legfeljebb a tarlón való munkára húztunk fel bocskor-szeru lábbelit. A büki lakásunkra nem panaszkodhattam, csak a közös konyha nem tetszett. A konyháról nem nyilt ablak, az ajtón át kaptuk a világosságot. A kétrészes ajtó mindegyik felét különkülön is ki lehetett nyitni. A felső részét nyáron leggyakrabban nyitva tartottuk, hogy levegős legyen a konyha, mig az alsó felét betettük, hogy a baromfiak be ne mehessenek a lakásba."