Forrai Ibolya szerk: Néprajzi Közlemények 22. évfolyam (Budapest, 1979)

gyutom. S hát nem mennek el. Megint kiveszek két ódalt, s összecsavarintom, s eggyet rikótok, s dobom feléjek. S akkor szépen fölkeltek s a patakon keresztül ugrottak, me eggy patak mellett vót fel az ösvény, s a hegynek a másik ódaián mentek ki. Én aszt se tudom, hogy értem ki a tetőre, csak amikor a tetőn a fogadóba bementem, akkor ijettem meg: hogy ha kitámattak vóna, mi lett vóna velem. Ott beértem ezeket az embereket, akik hajtották a marhát, s aszmonygyák egy félórája, hogy megérkeztek, hát igy monta vót Miháj es, hogy egy félórája elmentek. Nahát, nem történt semmi baj, elmentem be, hámétt. Hát meg is kaptam a hámot, várt a, Kénesi, kifizettem a hámot, s elindultam hazafelé. De má hazafelé ugy eszközöltem, hogy megvártam, mikor a sófalviak jönnek fel, mer feljártak majdnem a Bucsintetőre. Gyergyónak ez a legmagasabb heggye. Hát elvitettek szivesen, felültettek a szánra, s kivittek egész a Bucsintetőig. Osztán onnan lefelé mentem, könnyű vót a menés. Hazamentem, péntek este hazamentem, szombaton este megjelent nálunk egy középloki vállalkozó, Nagygaláci István. Keresett fuvarosokot erdőlni. Hát én is felvettem az ötszáz lej előleget, s el is mentem. Elmentünk Középlokra, de ott má hó nem vót, csak szekérrel lehetett dolgozni, hát ott dolgoztunk, de nem lehetett nagyon keresni, me szekérrel nem lehetett annyit elvinni, mint szánon lehetett vóna vinni. Ott dolgoztam nyolc hétig, ekkor akarok indulni haza, s egy békási román ember aszmonygya cseréjjünk lovat, lovakot. Hát az övé két nagy fiatal állat vót, de le vótak romolva, az enyimek kicsik vótak, hát én attam hámostól, ő is atta hámostól. Megcseréltük a lovakot. Jöttünk haza, Gál Elek Jánossal, s az ottvaló lakók aszt monták, hogy ne jöjjünk be Szendamokosra, me nagy kerülő, hanem itt aJávárdi patakon mennyünk fel, igyenesen bemegyünk Szendamakosra. Ugy is lett nekifogtunk Jávárdipataknak, de hogy hó nem vót, a sarkok kilódultak, nem állott meg a patkóba a sarok. Uj sarkakot raktam beléjek a Patakokszádába, nekiindultunk, de fejjebb emelkedés vót, köves ut, felértünk egy pusztára, ott valami forrás vót, s bent az ódal alatt egy nagy tó. Hát ott a forrás éccoka megfagyott, feldulott a viz, a lovak ahogy mentek azon keresztül, az eggyik elcsúszott, elesett. A szekérnek a ruggya eltörött, s egyenesen a patakba állottak meg. Nahát Gál János ment elől, kiájtottam, s mondom hamar egyik lovat fogja le, s egy drótláncot hozzon bé. Az eggyik ló kimászott valahogy, de a másik egy martnak ment neki, s nem tudott kijönni. Hát derékig belementem a tóba, s a láncot köttem a lónak a nyakára, az ő lovával szépen kihúzattuk. Hogy a tóból kijött a ló. Azon kivül vót egy nagy mező, s egy csángó ember ott telelt juhokkal, hát oda bementünk. S montam, hogy hogy jártunk, s röktön a lova-