Forrai Ibolya szerk: Néprajzi Közlemények 22. évfolyam (Budapest, 1979)

hát szép idő lessz, s ahogy mennek Remetére, aszt a hejet ugy hijják, Fenek, kaszálórét, szépen sütött a nap, behajtottam ért oda a két lovat, hogy járják meg magukat. Hát hazamentem, az ujjulást a lovak szedegették, hát, hogy puha hejet érzett, a ló lefekütt. Megyek be, hogy hajcsam haza, de a ló le vót feküve, felkelni nem tudott. Egyedül nem tuttam felhúzni. Elmentem ki, behivtam Csibi Lajost, ő segitett a lovat felhúzni. Elhajtottam haza. S egy hétig tartottam az istálóba, mikor egy hét eltelt, s abrakoltam moslékkal, mindenafene, hát a ló magától felkelt. De jött május elseje, s'nállunk május elsején a lovakot kihajcsuk a havasba, ha nem szükség járni. Elhajtottam ki, hátra a Tóhoz. Ditrótól tizenöt kilóméter távolságra. Az a havas a Ditrójé vót. Elcsaptam a lovakot este, de nem mertem eljöni, hpgy próbájjam ki, hogy a ló magától fel tud-e kelni. Me ha nem tud felkelni, s lefekszik, ott étlenségibe megdöglik. Az erdő sorkába tüzet csináltam, azon az éccoka eltelt, reggel mikor a nap kel fel, a ló akkor szokott lefeküdni, hát lefekütt a ló. Várok egy kicsit, s oda menyek, kötöm fel, s hát a ló felugrik. Mondom, má most elmehetek haza. Elmentem haza, s három hét múlva vittem neki sót. Me mi ugy szoktuk, hogy minden kéthárom hétbe, ződfüvet eszik, só kell rejá. Jobb étvágy van. Hátramegyek. Nézem a lovat, hát kérem karikára vágja a fejit, s ugy szalad! De a sóval odacsaltam, főlnyalta a sót, mind a kettő, akkor eljöttem haza. Három hét múlva, mikor már hat hete vót, hogy a havasba vót, akkor elmentem értek. Mikor megláttam a lovat, minden bumot elfelettem. Gyönyörüszépen ki vót hizva, a sebjei mindenütt begyógyulva, hazahajtottam, na mondom, lámm most hogy megy a szekérbe. Befogtam a szekérbe, kerekszegre vágta a fejit, ugy járt, hogy minden bánatom eltűnt. Na odajön egy remetei ember, s kérdi, hogy eszt a lovat nem aggyá el? S mondom, én eladom. Mit kér érte? Tizezer lejt. Hát megegyeztünk kilencezer lejbe. Vas János remetei elvitte a lovat, ő két hét múlva elatta tizeneggyezer lejétt. Hát igy a szerencsétlen ló, amijeit kétezer lejt attam hétezer lej hasznot hozott. Igy tőt az idő, a másik . . . , abból mán, aval nem kerestem ugy, me az a hátsó lába bogos vót, hát hijába hizott meg, de hibás vót a ló. Ahogy kijárogattam Sófalvára, Parajdon került nekem egy szijgyártó, Kénesi. Ösmerös. Hát eggyik-másikot tőlle vettem, s kérdeztem, hogy mennyi egy pár hám. Monta, hogy ami a hátszínből van csinálva, az drága, három ezer lej. Egy pár hám. De amejik az ajjából van csinálva, a slampjából, az ezerötszáz lej. Gyeplővel együtt. S montam Kénesinek, hogy amikor lessz eggy ijen ócsó hám, hát egy lap átal. . . egy levelező lapot irjon s értesicscsen, érte jövök. Há becsülletszavát atta. Eccer kapok egy leve-