Forrai Ibolya szerk: Néprajzi Közlemények 22. évfolyam (Budapest, 1979)

néztem, hogy rakják be. Hát nem vót amit csinálni, e mán délután vót, eljöttem a falu végére, esett az esső, bemegyek egy házhoz, de hát fentartással beszélgettem, me tudni akartam, hogy kivel beszélek. Kérdem az embert, hogy mi a becsülletes neve. Hát mongya, hogy Vig Gyula. Há mondom, e magyar ember. Beszégetek vele, s montam, hogy kéne nekem éccakára két fuvar. Hogy jártam, elbeszéltem neki, s aszonygya, hogy egyik leszek én. S aszonygya, áthivatom a vejemet, hátha ő is jön. Át is hivassa s aszonygya, hogy ennek az embernek kéne az éccaka két fuvar. Innen, hogy Kocsárdra vigyünk be kukoricát. Aszonygya, eljön. Hát jól megfizettem nekik, mingyár előleget attam, ott marattam az embernél, este tizenkétórakor, csepergett az esső, sötét idő vót, elmegyünk le a csárdához, nekiállunk a szekerekkel, a csárda elejibe, szerencsémre eggy ablaktányér ki vót törve, s az ablaktányéron benyúltam, s ablakot kihargaltam: me ojan horgalóval járt. S kinyittam a szárnyát, s a zemberrel bebujtunk, s a veje maratt kinn. A zsákokat attuk ki, a zablakon s ő tette a szekérre. Nem tőt el tizenöt perc, a zsákok a két szekéren vótak. Elvittük Székejkocsárdra. Hajnalra ott vótunk, hát indult a vonat, már be vót állítva, Marosvásárhej fele. Tudakoztam, hogy mejik vonat megy Marosvásárhej fele, megmutatták, beszélek a kalózzal, s montam, hogy kukoricát kéne vinni, ha fel lehetne rakni, mert akkor vonaton se lehetett szállítani, kobozták el az állomásokon. A román katonák. Kukoricát. Hát kérem a zsákokat hat klózetbe rakattuk bé. Hat klózetbe! S aszt a klózeteket lecsukta, fizettem neki száz koronát. A kalouznak kérem, s elvittük Marosvásárhejre. Marosvásárhejt gépet cseréltek s a kalouzok is cserélőttek, hát megbeszélte a másik kalouzzal, hogy né, a klózettekbe kukorica van, annak is attam ötven koronát, annak a kalauznak, s kérem, a száz véka kukoricát a ditróji állomásra vittem! Na kérem, lerakjuk a kukoricát, a ditrói állomáson s hazaszállítottuk, hát, én, akiknek nem termett s nem vót, adogattam, s felszámítottam a kőcséget, s aval a haszonnal attam. Hát a kösség, nagynehezen kieszközölt két vagon kukoricára, vásárlási engedéjt. Felhivatott a jegyző, s felkért, hogy, ketten, Gál Zsigával mennyünk el le Mezőségre, s vásárójjunk a kösség részére két vagon kukoricát. Nekem vót tízezer korona saját pénzem, s aszmongya a jegyző, hogy kiolvasnak harmincezer koronát, vegyem át. S mondom, hogy vegye át a Gál Mátyás Zsiga, én nem veszem át a pénzt. Gál Mátyás Zsiga átveszi a pénzt, s átveszi az engedéjt, elmegyünk Mezőségre. Mezőségen nem kaptunk, Összejártuk az egész kösségeket, mert a zsákoló asszonyok fölszették. Bemegyünk Marosludasra. Marosludason ugy beszéltük meg, hogy ő kimegyen Dicsőszentmárton felé, s én el-