Forrai Ibolya szerk: Néprajzi Közlemények 22. évfolyam (Budapest, 1979)

szabad járni. A rámából a térképet kiguvasztottam, s odaattam, tessék. Hát mondom, hogy én Sztré felé kellene mennyek, aszmonygya, hogy jön egy vonat, jelzett, s megy Tarnapólra. S menynyek el Tarnapólra, mert Tarnopólból egy rendes szerelvény indul magyarokkal, akit visznek át a magyar határon. Felülök én a vonatba, ojan udvarias vót, hogy felkisért, a másodosztáju kocsiba, s hejet is találtam, leültem. Megérkezünk Tarnapólra, hát Tarnapolon megirtóztam, mikor az oroszokot a barokokból horták ki, meghalva. Élelem nem vót, Magyarországról gyalog menekültek hazafelé, s ott egyrésze elpusztult. Büdös vót a bárok környéke mán a hulláktól. Dehát nem adnak vonatot. Nahát most mit csinájjunk. Összekerültem, vót egy budapesti, Bors Béla, hajógyárba dolgozott, hajógyári munkás vót, és összekerültünk négyen, két erdéji, elhatároztuk, hogy gyalog nekifogunk Galiciának. Keresztül. Azonn a nap jöttünk estig. Este, egy háznál szállást kértünk, attak szivesen, a más háromnak ennivalója nem volt, hát én attam nekijek eggy-eggy kicsit. Ott a házigazdánál kaptunk eggy-eggy üres téját, de egyébbel nem tudtak boldogittani. Kérdeztük, hogy nem lehetne egy fuvart kapni, aki bevinne Sztrébe? Aszt montta, hogy ő bevitet. Mennyiért? Aszmonygya négyszáz koronájért. Hát, mondom, fejenként száz-száz korona. Megfogattuk az atyafit, reggel korán útnak indultunk. Jövünk körülbelül tizkilómétert, ott találkozunk egy polák járőrrel. Azok kérem lehúzták a bagariabőrcsizmámot. Feldobtak nekem egy pár könnyű cipőt, de még a viz se állott meg benne, kifójt belőlle, ojan vót. Hát a csuhés megsajnált, kitépte a sarjút a zsákból, és a zsákba takartam belé a lábaimot és sarjút tett a tetejire. Mondom, mán a következőbe következik a mente és a többi ruha. Hát jöttek az orosz fogjok, mentek hazafelé, montam egynek, hogy cseréjjünk! Add nekem a köppent, s én neked adom a mentét, vidd haza emlékbe. Kapott is az alkalmon. Ideatta a mentét. . . a köppent, s én nekiattam a mentét. Mondom: add nekem a sapkát is, ne! vidd haza eszt, emlékbe. Arra is kapható vót, ideatta a sapkát is. Felvettem a ruszki köpönyeget, s feltettem a ruszki sapkát, s ugy néztem ki, mint egy szerencsétlen fogoj. Bemegyünk Sztribe, megérkezünk, leszállunk a kocsiról, de egy zsidó megsajnált, s behivutt s adott egy pár cúgos cipőt. Hát aszmongyák az állomáson-van egy vonat, magyarokot szállitanak ki Magyarországra. Rohanunk ki az állomásra, ott mán kigomboltam a ruszki köpönyeget, alól, még tiszti ruha vót, hát aszt hitte a százados ur, hogy tiszt vagyok. Mondom, né kiraboltak. Nem baj aszt mongya, csak, hogy megvan az életed. Üjj fel ide a hadapródokhoz, jó meleg a kocsi, felültünk oda, s a polákok a vonatot ki akarták rabolni, a tiszturak tiltakoztak. S a vonatra rálővöldöztek. Mellettem