Forrai Ibolya szerk: Néprajzi Közlemények 22. évfolyam (Budapest, 1979)

tek postára, a botba, s ijesmire. S az irodát sepertem. Husz kraj cár volt a napszámom. Igy dogoztam három hónapig, de ditrói egyáltalán ott nem vót senki, csak egy remetei ember. Három hónap múlva a remetei ember ment haza, de én ott marattam. A remetei ember, mikor Ditróba ért, bement egy fogadóba. Tarisnyázni. Az ojan kocsma vót, hogy fűszer üzlete is vót, meg kocsmája is vót. Hát ott kért magának pálinkát. Az apám bement vásárolni kaszát. S aszt kérdezte a remetei embertől, hogy maga honnan jön atyafi? S mongya, hogy én Tarkóból. Mivel dolgoztak? S montta. Hát érdeklődött, hogy mi napszámot fizetnek. S monta, hogy három koronát. Aszonygya, még kik vannak ott, ditróiak, valakik vótakmég? Aszt monygya, nem egy gyerek. Mekkora? Aszonygya ojan tízéves. Aszonta, hogy az annya remetei? Hogy hívják a gyereket? S aszt mongya: Küsmödi Bálint. Hát otthon kerestek engemet a Marosba, anyám szítta az apámat, hogy megcsaptad a gyereket s a gyerek érzékeny s az elment s beleugrott a Marosba, önygyilkos lett. Hát kerestek a Marosba is, de nem találtak. Hát igy a remetei ember átal megtutták, hogy hol vagyok én. Apám azonnal vátott egy tíznapos határátlépési igazolvánt és odáig jött. Amikor a Beszterce higgyán jött keresztül én már megismertem, hogy apám, hát elbújtam a kászták közzé. Bement apám az irodára és aszt kérdezte, hogy egy ijen s ijen gyerek van e itt. Aszt monta a könyvelő, hogy itt van, - apámat jól ösmerte, még a nevét szólította, me apám is ott dolgozott -, itt van, Ferenc bácsi Haggya itt ne, aszonygya, husz krajcár a napi dija. Nem hagyom, inkább majd vissza jő, de most haza viszem. Hát kiszámolt a köny velő, kaptam tizenkét forintot. Hazamentünk s anyám megörvendett, hogy életbe vagyok, megkerültem. Soha többet apám a kezét réjám nem tette. . . Nahát, apám vitt el magával bé Romániába, elmentünk Péntekpatakára. Ott engemet tettek a gyalugéphez. A gyalugépet reggel pucoltam, s a gyárvezető alól a szijat felvette s a kezemet a gyalugép bekapta. Ugy, hogy az ujjaimat összeroncsolta. S akkor apám hazaszállított Ditróba. Ditróba kigyógyítottak, az orvos (!). Azután, kérem megint elvitt a Bráticsra. A Bráticson rönköket eresztettünk a kanálison. Engemet posztnak használtak fel, ávizáltam, mikor a fa jól jár, vagy mikor kell fődálni, vagy mikor jönn a fa. Itt dolgozgattam, ugy hogy ott kerestem, akkor mán nyócvan krajcár vót a napszámom, akkor mán kerestem hatvan forintot, addig nem mentem haza. Akkor nagy pénz vót, me jó tehenet lehetett venni belőle. Akkor haza mentem. Aszonta anyám, hogy a gyereket nem kell arra szoktatni, hogy idegen országba járkájjon, hanem inkább itthon szegőtessük