Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 21. évfolyam (Budapest, 1977)

Csonka Mihály önéletrajza (részletek)

tartottak, csak nem mesze tőlle. akkor látjaám, hogy farkasok, egy him és egy nőstény, a him ment elől, a másik utána, lehettek ojan ötven lépésre ő hozzá, no most szép komótosan ballagtak, egy kissé meg volt lépetve a nem várt vadakra, de aztán mégiscsak célzott és lőtt volna, de esett; no, másik cső, ez is esett, töbször is esett-esett, nem sült el a puska, a farkasok azután szépen leültek halgatózni, szimatolni, lehet, hogy meghalloták a csettegést, persze apám mindjárt azután elkezdet ott zörögni a falapáttal - a falapátot verte a puska csőhöz -, igy aztán a farkasok szép komótossan vissza mentek az erdőbe, igy járt apám a jó puskával, többet nem ment lesre ojan messze, csak közel a tanyához, akkor nem volt ritka farkast látni, még nappal is, persze közel nem ment a tanyához, elkerülte. Egyszer meg oda voltunk disznótorba egyik rokonunknál, én is ott voltam, ha jól emlékszem ugyan azon a télen, bent a városba, mikor aztán vége volt, éjjel lehetett olyan tizenegy óra, megyünk kifelé a tanyára kocsival, én hátul a derékba ülök, átmegyünk a vasúton, az ország uton haladunk kifelé a járószék táján, . . . egyszer mondja ám apám anyámnak, nézd ott a farkasok, ojan bujkálló holdvilág volt, lehetett látni őket, ültek, mint a kutya, ketten voltak, nó, én ugyan nem voltam kivan esi nézni őket, lebujtam a kocsiderékba, a vonat éppen jött, felülről szórta a szikrát, lehet, hogy azért ültek le, mi aztán békével kiértünk a tanyára. Most tél van, . . . irtam a halászatról nyáron, most jégen halásztunk vagy is jég alatt, vágtunk léket a jégen és ott tetük le a hallót, nyolc tiz darabot is. még csikót is fogtunk csikfogóval, az egy vesszőből font hoszukás kosár, a esik - ahol sok van - kikoptatja a jeget, addig nyüzsögnek a jég alat egész csomó, hogy elkopik a jég, kilukad - persze kel nekik a levegő - , ijen hejre tettük aztán a csikfogót. Mikor nincs hó, ijenkor lehet csak meglátni, hogy hol vannak, ijenkor vágták a nádat is, apám igen értette a nádvágást, volt hét nyolcszáz kéve is, a béressel le vágogatták, néha még más is vágott, ha nagy volt a kutu, akkor nádvágókaszával, ha pedig sima volt a jég, ha sok volt a víz, ellepte a kutut, ijenkor tolókaszával vágták, a kézi nádvágó egy használt kaszának a hegyéből, egy hatvan centi hoszu fára erősitve; a tolókasza lehet kaszából is vagy más vasból, a szélesége ez is ojan hatvan centi körülbelül, mert ha szélesebb, akkor nehéz tolni, két rúdja van (az ábra szerint), körülbelül kétméter hosszú, hasonló a dragacshoz, mindkét rúdján karok vanak. ezzel ojan szapora vágni, hogy nagyon; egy ember tolja, a másik kiszedi belőlle, a harmadik beköti a kévéket, ha győzi, de nem győzi, ahány ember van, anyiszáz kéve nád, ha elég sima a jég, - ezt már én csináltam nagy koromba, a farészét. (7. sz. ábra) 100