Horváth Terézia: Néprajzi Közlemények 16-17. évfolyam - Kapuvár népviselete (Budapest, 1972)
A viselet
seletére való áttérés attól is függ, hogy "ki hogyan öregedik, a személle kinézete is számit. Ka összetörődöttnek érzi magát, nem húzódik ki annyira." De volt olyan, aki még ezzel sem törődött. Pl. a két világháború között "vót egy ötven éves, monták is, hogy vén szamár, meg most se hagyja el a tiléngli keszkenyőt. Kobakba vót, a pofája meg ráncos vót." - A módosság és jólét egyik jeleként tartották számon, ha a férfiak "puruca" "nem ért be nekik, kivót a gyomruk"; a nagygazdák büszkék voltak kövérségükre. Halál Akinek meghalt valakije, vagy temetésre megy, ruházatával jelzi a gyász állapotát, "jászol". Ha valakinek szülője, testvére, házastársa halt meg, egy évig gyászolja. Ha nagyszülője, akkor fél évig, ha unokatestvére, akkor egy-két hónapig. Azok, akiknek férje a fronton volt az első világháborúban, férjük hazatértéig gyászt viseltek. Emlékezet óta már főleg a fekete és sötét szinek jelentik a gyászt. A férfiak az ünnepi "puruc" és nyakravaló szinével jelölték gyászukat. A nők több ruhadarabjukon viselhettek gyászos színeket. Ka időben vagy személyileg messze volt a gyász, akkor különféle "barna" színeket viseltek, pl. kékfestőkelmét. Mélyebb gyászban fekete ruhát hordtak. Többféle gyász-szinre utal egy kapuvári népdal: Elment a szeretőm idegen országba, Csak azt levelezi, menjek el utána, Menjen el a kutya idegen országba, Inkább meggyászolom háromféle gyászba, Reggel feketébe, délben hófehérbe, hste 6 órakor lángszinü selyembe. A nők ünneplőjének minden /látható/ darabja gyászos szinü szokott lenni, amikor gyászolnak. Kivétel az ingváll, de az 1930-as években egyesek még ezen is igyekeztek jelölni a gyászt: "Fekete bársony gyászos puruchoz csak kézelős ing való. Régente ilyen szines kivarrással is fölvették. Mi már,