Takács Lajos szerk.: Néprajzi Közlemények 14. évfolyam, 3-4. szám (Budapest, 1969)

B. Paksa Katalin: A szegedi duda-hagyomány

a dalt, és lassan vérszín futja el az arcát. A szeme, kékes apró szemei a mély táskás, puffadt bőrből gyermekes örömmel lesnek ki ránk. Sorra járnak az arcokon és keresik a hatást. Bólogat és fejjel ütögeti a taktust. Aztán elnyitja nagy, fogatlan öreg száját, és rá is kezd a dalra: Ha kend tunná én bús életömet, Éjjel-nappal siratna kend engömet. ...Jöttek az igazi nóták. Jött a Bogár Imre. Maga a vastag szomszédasszony dalolta el. Külön kérte, hogy 'mindenki belealapodjon', de azért még maga az öreg is elhallgatott. A tetemes asszonyszemély szilaj mozdulatokkal vágta ki a dalt végig: Pöllépött a székre, Fölsóhajt az égre: Én Istenöm, sok rablásim Most jutnak eszömbe..." Nem véletlen, hogy a századforduló évtizedeiben anynyi iró figyel fel a szegedi dudásokra, és az sem, hogy ezeknek az Írásoknak a hangja valamilyen módon hasonló. Számukra a dudás-dudálás mágikus, szilaj, és mindenképpen egzotikus furcsaság. A városi ember akkor fedezi fel a népi kultúrát, mikor a korábban egységes paraszti társadalom széthullóban van és ezt a változást műveltsége-kultúrája is követi. Újkígyóson végül már a koldusok kéregető hangszere lett. Sövényházán máig emlegetik Róca Matyi dudást. Mindig vele volt felesége is, aki énekszóval kísérte. Szőregen Hulmán József, Alsótanyán, jelesül Mórahalmon Kismarci Lukács Illés, Lomaszéken Varga Ferenc, Csatló Papp Ferenc, Kósző István, Hődör János, Nagypali András, Simon János, Pintér József, Nógrádi Ferenc, Szentmihályteleken, illetőleg Bőszkén Vizi Matyi, Rúzsában Klinkó István, Savanya Horváth Ist-