Takács Lajos szerk.: Néprajzi Közlemények 14. évfolyam, 3-4. szám (Budapest, 1969)

B. Paksa Katalin: A szegedi duda-hagyomány

ván, Katona Mátyás, Furus Gyula, Csipak András, Szögi Pál, Csóti Gyapjas Antal. Bent a városban Pecsönnye Jóska, becsületes nevén Vecsörnyés József, Juhász Mihály és Csonka Bukusza Tanács Gyula. Vizsgáljuk meg ezt az átlagosat néhány évtizeddel tálélő dudakultárát. Ijgy látszik, a dudálás gyakorlata nem kapcsolódott a pásztorsághoz, a nyájak eltűnése tehát nem vezetett kihalásához. Az itteni dudások többnyire 4-5 holdas kisparasztok, gyakran barkácsoló hajlamú, "mestörös" emberek. A duda viszonylagos, sőt anakronisztikus fennmaradásának okát azonban elsősorban magában a hangszerben kell keresnünk. Más vidékekkel ellentétben az itteni duda mindig fújtatós. Manga János írja; "A szegedi dudák sípszáraiban a dallam- és kontrasípok nálunk máshonnan nem ismert, az előbbieknél kétségtelenül fejlettebb változatával találkozunk." A játékmód alkalmazkodni tudott a megváltozott igényekhez, modernizálódott, az anyagszerűtlenség irányába, "öregapám idejében még lassan játszottak, sivalkodtatták a dudát." Többre becsülik a gyors, virtuóz játékot. így dicsérik; "ollyan sebössen futta, nem nézött se istent, se embört." Legfeljebb egy-két dudanótát tudnak. Uj» többnyire dur-moll dalotak /a mollt durrá, illetve mixoliddá transzformálva, mely sem a játékost, sem a hallgatóságot nem zavarja/, népies mfidalokat játszanak. Szívesen párosítják hegedűvel /muzsika/

, klarinéttal /klárnét/

, harmonikával /tízes harmonika/

, tangóharmónikával nem, mert az "takari". A jelenségnek zenetörténeti előzményei vannak, hiszen a XVII-XVIII» században többnyire zenekarban alkalmazták. A dudások maguk is több hangszerhez értenek. Mindegyikük citerázik /tamburál/

, esetleg hegedül, bogozik, harmonikázik. Természetesen az összehangolásnál adódtak nehézségek, de kisebb eltérés nem zavarta őket. "Ha vastagon szólt, följebb húzta az embör a viaszokat." Állítólag több