Takács Lajos szerk.: Néprajzi Közlemények 14. évfolyam, 3-4. szám (Budapest, 1969)
B. Paksa Katalin: A szegedi duda-hagyomány
- > T incs még egy ilyen? - Nincs. - Szerettem volna pedig egyet. - Mire a? - Hát ott tartanám az Íróasztalomon, hogy ahányszor ránézek, mindég eszembe jusson Szeged, meg a régi magyar világ. - Már pedig nincs több. Vót, de eladogattam. Mert csináltam én többet is. Vót olyan is, amiknek egész így vót a bűrsipka a fejin, mint neköm. így félrecsapva. A vót a derék. Olyan bajusza is volt, magyaros. - Szebb ez bátya. Mert ezt még akkor hozták magukkal a magyarok, ezt a napkeleti Vénusarcot, mikor hazát foglalni jöttek. Az öreg ránézett. - Én faragtam. Sok pénzt kerestem én evvel. Ezt a házat is evvel kerestem. Mégse akarnak mögböcsűlni! Nyóc-kilenc pöngót is kaptam egy éccaka lakodalomban. Mérges, tüzes haraggal nézett körül a kotlóalja népen a kis házban. Azzal a derekára kezdte övezni a dudát. - Lássa, mán elevenödik. Meg-megnyomintotta jobb könyökkel a fújtatót, és bal hóna alatt kövérre kezdett duzzadni a bárány. Már sivító kis szuszogások,fájdalmas lihegések is kezdtek kijönni belőle... Aztán hátradűlt a kis széken. Nekivetette hátát a falnak, és a szemét félig behunyva, megriasztotta a dudát. Nyers, vadszagu, sok jajjú visongás tört ki, mintha tíz ördög bődült volna meg egyszerre... Aztán megeredt a nóta. Mintha a pusztán elfogott lelkek dolgoztak, jajgattak vóna a nyúzott bárányban. Fantasztikusan lihegett domború oldala, kevélyen meredt a válla fölé a hosszú tölcséres nyél. Különös, ideges mozgás lepte meg az embert egész testében, amint két könyökkel kitartóan dolgozott a dudán és hosszú csontos ujjaival kapkodott a sipon. Mint a saját tüdejéből, úgy nyöggeti ki a báránybőrből
