Takács Lajos szerk.: Néprajzi Közlemények 14. évfolyam, 3-4. szám (Budapest, 1969)
B. Paksa Katalin: A szegedi duda-hagyomány
A SZEGEDI DÜDA-HAGYOMANY Ahogyan Európaszerte, úgy hazánkban is évszázadokon át kedvelt hangszer a duda. Már a XIII. századtól kezdve szerepel írásos emlékeinkben a "gayd", "gaydos" szó. A XVIXVII. században különösen kedvelték, főurak zenekaraiban is helyet kapott. A nyugati műveltség - idegen zenészek, zenekarok - beáramlásával a XVIII» században jelentősége hanyatlik, végül már kizárólag a népi mulatságok kiszolgálója. Az egységes paraszti társadalom, és vele párhuzamosan műveltségének széthullásával a XIX. század végén falun is "kimegy a divatból". Ez az általános, objektív folyamat azonban kisebb-nagyobb eltolódásokkal érvényesül, számtalan egyedi, szubjektív tényező befolyásolja. így az ország többi részéhez képest /ahogyan pl. Nógrádban is/ Szeged környékén néhány évtizeddel tovább élt a dudálásj tanyákon, temesközi falvakban, de bent a városban is. Gólunk ennek az átlagosat néhány évtizeddel túlélő dudakultúrának vizsgálata. Manga Jánosnak a dudáról, dudálásról szóló tanulmánya összefoglalta a hazai duda-kutatás eredményeit. Bálint Sándor^ és az ő anyagára támaszkodó Mihálka György munkáját^ szeretnénk kiegészíteni részben a szegedi dudálás irodalmi dokumentumaival, forrásaival, részben a magunk megfigyelése ivei. Az irodalmi forrásanyag meglehetősen gazdag, de alig ismert. Először ezt próbáljuk áttekinteni. A régi palánki /belvárosi/ Szent Dömötör-templom biicsúnapján a pusztáról összesereglett juhászok pátrónusuk tiszteletére dudáltak. A hagyományt először Oltványi Pál 4 " örökítette meg: "Még a máit /XVIII./ században utalványozott a városi hatóság a plébániai lelkésznek búcsú ebéd-költség