H. Kerecsényi Edit: Néprajzi Közlemények 13. évolyam, 3-4. szám - A népi méhészkedés története, formái és gyakorlata Nagykanizsa környékén (Budapest, 1969)

takarnak-e ? A szőlőhegyek, gyümölcsösök közeiéhen ugyanis októberben még szorgalmasan rájárhatnak a szőlőre, szilvára, tarlóvirágra, s általában csak november második felében szüntetik be végképp a hordást . A hideg idő beálltával a gazdák egy része a kasok röpnyilásába bojtorjánt vagy más tüskés ágat helyez,

7

^ mások a fogazott bádog röpnyilás-szükitőt rögzitik szilárdan a szájához* A szabadon álló méhlakásokat - főleg a kasokat ekkor többnyire fedett helyre szállítjákj kamrába, szinbe, padlásraj^ a kint maradtakat pedig rongyokkal, hitvány kassal, kátránypapirral, kukoricaszárral, vagy egyéb módon jól betakargatják. A lábakon nyugvó méheseket ugyancsak kukoricaszárral, esetleg náddal rakják körül, hogy ezáltal is védjék a tél viharától, a jeges hófúvástól. Gyakran a szilárd anyagból építetteket is hasonló módon óvják az időjárás viszontagságaitól.

8

* A teleltetés ideje alatt a jó méhész két-három hetenként végigjárja azért méhesét, s megvizsgálja a kasokat, nem vágta-e ki őket a harkály, nem férkőzött-e hozzájuk az egér. A nyilasok előtt hallgatózik, s ha nyugtalanságot észlel, megkeresi annak okát, és igyekszik segíteni rajtuk. A kaptárokkal gazdálkodó méhész hasonlóképpen cselekszik. Összefoglalva a fejezetben elmondottakat, megállapíthatjuk, hogy vidékünk méhtartó gazdái kb. a tizes évekig túlnyomó részt szalmakasokkal méhészkedtek. A méhtartás sikerét és eredményessé gót főleg a karácsonyi ünnepkörhöz, a tavaszi kieresztéshez és a rajzáshoz kapcsolódó igen sok, gazdag és változatos babonás eljárással kívánták biztosítani. A századforduló óta azonban - főleg a fejlettebb termelőeszközökkel méhészkedő értelmiségiek példájának hatására - egyre inkább elterjedtek a keretes méhlakások. A megváltozott termelési mód és a nagyobb szaktudás következtében parasztságunk e céltalan és oktalan cselekmények alkalmazása-